Hetilap kereső

Bölcs István írása

A skandináv filmek újra érdeklődést tudnak csiholni a mozirajongók között, a válogatott élvezeteket keresők táborában. A svéd film is, megszabadulva a meghaladhatatlan Bergman nyomasztó túlsúlyától, köznapibbra és ironikusabbra váltott. A dánok korábban is fogékonyabbak voltak a hétköznapi szürrealizmusok iránt. Friss filmjeikben is ez szemlélhető.

Az Ádám almáinak a groteszk üdvtörténetbe oltott abszurd bohóctréfája pontosan hozta az örök mitológiák és korunk politikai jelképeinek nevetséges, egyben dermesztő konfliktusát. Anders Thomas Jensen ezzel nálam feliratkozott az igen figyelemreméltó rendezők sorába.

De mert a világ nem lineáris, hanem girbegurba, most tudtam csak megnézni az alkotó első filmjét (ugyanis az Ádám almái a második volt), a Zöld henteseket. Szépen szólva: óriási a fejlődés. Nem olyan szépen szólva: ez a film megpróbál bennünket. A gyomrunkat. Azt a kényest. (Vígjátéknak hirdetik, de ritka vendég benne a humor, s akkor is éjfekete.)

Abban persze rokon az Ádám-filmmel, hogy minden szereplő – Karinthyt idézve – „szándékosan elrajzolt fülekkel” parádézik benne. (Klasszikusabb időkben dán királyfikból lettek hősök, manapság pedig morbid, verejtékező és rugdosó, de mindenekelőtt ostoba, fafejű hentesekből. Az bizonyos, hogy a nemzet iránti hízelgés vádja nem érheti az alkotókat.)
Kétségtelen: a karikatúrafigurák abszurd históriái után végül még leginkább magunkon nevethetnénk, de ez a kis tigrisbukfenc a befejezésben ugyan micsoda a korábban produkált nagyhalálhoz képest?

Örüljünk, hogy legalább mi, nézők el tudtuk vinni az irhánkat! Mielőtt minket is újrahasznosítanának.