Hetilap kereső

168 Óra írása

Nagynéném eladta Budapest környéki ingatlanát, és megkért, hogy hozzam el az ott maradt ruháit. Kocsim nem lévén, szabad kézzel terveztem végrehajtani.

A ruhákból négy szatyorra való is akadt, amelyekkel – mi tagadás – elég furcsán festhettem. Az emberek a villamoson elhúzódtak mellőlem, úgy vélvén: ez a fickó legalább három hete nem mosdott.

Közben én is azonosultam a szereppel. Kezdtem homelessként viselkedni. Lesütöttem a szemem, és igyekeztem elhúzódni a többiektől.

A metró végállomásán gyorsan kiszálltam, így jobban jártam, mint alvó homelesstársaim, akiket két jól megtermett BKV-s legény úgy kivágott a kőre, mint ahogy mondani szokták: „Macskát ügyet intézni.”

Kedvenc koldusom – helyzetemet felmérve – alig akarta elfogadni az ötvenest, mondván: én talán inkább rászorulok.
Vajh – teszem fel a kérdést a magam és valódi homelesstársaim nevében – a társadalom nem tud többet nyújtani a megfagyás, éhen halás és koldulás lehetőségeinél?

Talán lehetne ezeket az embereket is foglalkoztatni a városainkat, falvainkat elöntő szemét eltakarításával, szelektív hulladékgyűjtéssel s egyéb egyszerű munkákkal, fedélhez juttatással. Valószínűleg sokukat vissza lehetne vezetni az emberi társadalomba.

Kocsis György
Budapest