Hetilap kereső

168 Óra írása

Szeretném olvasótársaimat a nemzeti színek kialakulásának történetére emlékeztetni.

Már az Árpád-kori uralkodók címereiben is gyakran fordult elő a vörös szín, amelyhez a 13. század elején csatlakozott az ezüst (a címertanban-heraldikában ez a fehérnek felel meg). Ugyancsak vörös és fehér színeket viselt fegyverzetén I. (Nagy) Lajos (1342–1382) is. Közben az Árpád-házi II. András (1205–1235) okmányain megjelent a zöld szín: piros, ezüst és zöld fonallal voltak átfűzve az okiratok. I. (Hunyadi) Mátyás (1458-1490) idejében a kancellária által használt selyem pecsétsodratokban ez a színösszeállítás már állandósult.

Körülbelül ekkortól tudatosan használták e három színt. Amikor például Báthory Zsigmond fejedelmet (1588–1599, majd 1600–1602) beiktatták, a templom szentélyét zöld szőnyeggel terítették le, arra állították a fehér szőnyeggel leborított karosszéket, s abba ültették a vörösbársony ruhás fejedelmet.

A Habsburg-házzal szembeforduló 1848-as esztendőben a XXI. törvénycikk kimondta: „a nemzeti szín ősi jogaiba visszaállíttatik.”

A piros, fehér és zöld színösszeállítást nemzeti színekként először csak az 1949-es alkotmány deklarálta. A rendszerváltással, illetve a Magyar Köztársaság 1989. október 23-i kikiáltásával egyidejűleg hatályba lépett módosításokkal „érvényes” mai alkotmányunk kimondja: „a magyar köztársaság zászlaja három, egyenlő szélességű piros, fehér és zöld vízszintes sávból áll.”

Ez a mi zászlónk, az állam polgáraié, és mindenkié, aki magyarnak vallja magát. Nem szabad bepiszkítani, lebernyegként használni, és randalírozni benne, mert a nemzeti lobogó méltóságát a polgárok cselekedeteikkel szerezhetik meg vagy veszíthetik el.

Györky Zoltán
Kaposvár