Hetilap kereső

168 Óra írása

Szászi Júlia kiváló cikkében ír a rohonci, kereszt alakú pajta környékén legyilkolt kétszáz – szinte mozgásképtelen beteg – magyar munkaszolgálatos utolsó óráiról. Közöttük volt apám, Géza, ikertestvérével, Árpáddal. A megöltek eredetileg a Magyar Honvédségben szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok voltak, ún. védett századokba besorozva.

1944. november 28-án Szálasiék a Józsefvárosi pályaudvaron bevagonírozták őket, majd átadták a németeknek, hogy Kőszeg környékén építsék a „birodalmi védőfalat”! Kőszegen több táborban helyezték el a rabszolgamunkára hurcolt férfiakat és nőket. Ott-tartózkodásuk négy hónapja alatt a németekből és a magyar leventékből szervezett őrszemélyzet különös kegyetlenséggel bánt velük. Elfelejtett tömegsírjaikra nemrégiben kőszegi helytörténészek bukkantak rá.

Az orosz csapatok közeledtekor a táborokat kiürítették. A téglagyárban lévő táborban a nagyon betegeket hazánk egyetlen, gyorsan összetákolt gázkamrájában próbálták meg elgázosítani, miként ez megtudható Szita Szabolcs könyveiből. A más táborokból a még mozgásképes, de nagyon legyengült betegeket vonattal Rohoncra vitték, ahol eltűntek.

Az utolsó nyom a vasútállomás közelében lévő, kereszt alakú pajtába vezetett, amelynek közelében a cikkben említett időpontban a mulatozók a „ki tud egy ökölcsapással megölni egy emberi roncsot” verseny keretében részben agyonverték őket, részben tarkón lövéssel végeztek velük.

1945 tavaszán elkezdtek hazaszállingózni a kőszegi haláltábort és az Ausztriába hurcolást túlélt munkaszolgálatosok. Tőlük tudtuk meg, hogy apám és fivére is azon nagyon betegek csoportjába volt, akiket vonatra raktak, és Rohoncon nyomuk veszett.

Anyám már 1945-től kerestette apámat. A helyszínre küldte egyik munkatársát, aki érdemi információ nélkül tért vissza. A rohonci polgármesternek írt levelünkre 1946-ban az a válasz érkezett, hogy semmiről sem tudnak semmit. Az azóta eltelt hat évtized alatt kötetnyi levelet írtunk osztrák hatóságoknak, amelyeknek csak egy részére érkezett válasz: sajnálattal közölték, hogy senki nem tud semmit a sírok hollétéről.

A nem válaszolók között volt a rohonci római katolikus plébános és a helyileg illetékes katolikus püspök is.

Anyámmal és gyerekeimmel többször jártunk kutatva, érdeklődve a környéken, sajnos eredménytelenül.

Megkerestük a Magyar Honvédséget is, ahol rendelkezésünkre bocsátották az ötvenes évek elején erről a területről készített légi fényképeket, de a légi régészettel foglalkozó szakemberek nem találták a sírok nyomait. Arról van adat, hogy az elföldelés után egy szorgalmas osztrák paraszt azonnal felszántotta és bevetette a megöltek tetemeit rejtő sírokat fedő földet. A sírok felkutatása érdekében Rohoncon tett erőtlen kísérletekről szóló híradásokat reménykedve követjük, bár nem értjük, hogy – profánul megfogalmazva – kb. nyolc tonna súlyú és mintegy nyolc köbméternyi térfogatú emberi tetemet hogyan nyelhetett el nyomtalanul a föld.

Anyám 98. évét éli. Unokatestvérem és én is jócskán túl vagyunk a hetvenen. Aggódva figyeljük a náci csizmák ismerős csattogását a hazai aszfalton.

(Név és cím a szerkesztőségben)