Egyetértek Del Medico Imrével abban, hogy Cerefinót, a Szentszék által boldoggá avatásra méltónak tartott cigányt aligha a falangisták gyilkolták meg.

Ennek elegendő bizonyítéka, hogy a pápa avatta boldoggá. Márpedig az ilyen aktust gondos vizsgálat előzi meg. Elfogadhatjuk, hogy egyike volt annak a több száz, az utóbbi évtizedben boldoggá avatott, a köztársasági övezetben (zömmel anarchisták által) meggyilkolt egyházi és világi személynek, akik ebben a késői megtiszteltetésben részesültek.

Ám a dolog korántsem ilyen egyszerű. Papokat és más egyházi személyeket jócskán gyilkoltak meg a felkelők által birtokba vett területen is, méghozzá nem is ellenőrizetlen helyi fegyveresek. Elsősorban a baszk tartományban fordultak elő ilyen esetek. Az áldozatok kivétel nélkül olyan papok voltak, akik egyetértettek az előző években a köztársaság által a tartománynak juttatott széles autonómia gondolatával és gyakorlatával, és ehhez a felkelés után is ragaszkodni próbáltak. Márpedig a felkelők, mihelyt a tartomány földjére tették a lábukat, azonnal eltörölték az általuk „szeparatizmusnak” minősített önkormányzatnak a nyomait is, a legkeményebben járva el azokkal, akik nem mondtak le a baszk nyelv nyilvános használatáról, vagy szót emeltek a baszk önkormányzat mellett. A tartományban elkeseredett védelmi harcok folytak, amelyekben a baszk fegyveresek oldalán sok esetben papjaik is megtalálhatók voltak. 1936-ban és 1937-ben az Emilio Mola tábornok, az északi felkelő erők parancsnoka által irányított katonai bíróságok ilyen indoklással 14 baszk papot végeztek ki, és több százat vetettek börtönbe.

Franco tábornok „tábora” e tekintetben korántsem volt egységes, mint ahogy Franco és a Falange sem szinonimák. Ennek a sorozatnak Franco szigorú tiltó parancsa vetett véget, amely után megszűnt az egyházi személyek kivégzése; ehelyett közülük több százat irányítottak a számukra létesített külön börtönbe. Francót a dolog nem humanisztikus okból irritálta, hanem azért, mert (joggal) ennek tulajdonította, hogy juntáját a Szentszék csak a polgárháború első évének a vége felé ismerte el hivatalosan.

A dolog másik oldala, hogy a Szentszék és a spanyol egyház az utóbb említett gyilkosságokról hetven év leforgása alatt sohasem ejtett szót. 2009. július 11-én azonban megtört a hallgatás. Igaz, nem a Vatikán, és nem a spanyol püspöki kar törte meg. Miguel Asurmendi vitoriai püspök, a baszk egyház első számú vezetője homíliában kért bocsánatot a némaságért. Aláírta az okmányt a Baszkföld másik két nagy püspökségének vezetője, Ricardo Blázquez bilbaói és Juan María Uriarte San Sebastian-i püspök is. Erre az új vitoriai székesegyház avatásán került sor, zsúfolt padsorok előtt, kétszáznál több pap jelenlétében. A homília kiadásával egyidejűleg közzétették valamennyi, a felkelők által kivégzett egyházi személy nevét, az ügy egyéb áldozatainak névsorát. „Egyházunk hivatalos köreinek hallgatása igazolhatatlan – mondta Asurmendi püspök az istentiszteleten. – Ez a hosszú ideig tartó hallgatás nemcsak káros mulasztás, hanem a valóság, az igazság és a kegyelet hiánya is.”

Harsányi Iván
E-mail

Korábbi cikkeink a rovatban

Iratkozzon fel hírlevelünkre!

Vissza a lap tetejére