Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Bartus László azt találta írni az amerikai Népszavában hosszú, az Egyesült Államok demokratikus berendezkedését (túl)idealizáló, a magyar valóságot meg talán az indokoltnál is sötétebbre festő elemző írásában, hogy „Orbán Viktor egy merőben új típusú fasiszta államot hoz létre”.

Az írásból közölt pár bekezdést a 168 Óra, ezért aztán később a főszerkesztő – mintegy tisztázandó a helyzetet – rövid jegyzetben igyekezett helyére tenni a dolgokat a miheztartás (és talán a Médiahatóság) végett. Így ír Mester Ákos: „Aki azt hiszi, hogy Orbán és csapata fasiszta állam megteremtését készíti elő, nem tudja, mit beszél, mi az igazi fasizmus. Összetéveszti a kíméletlenséget az embertelenséggel; a látszatdemokráciát az aljas diktatúrával; a tekintélyelvű, álkonzervatív pöffeszkedést a nyilas rémuralommal.”

Tehát Mester szerint Bartus súlyosan téved, Orbánnak és csapatának esze ágában sincs még egy merőben új típusú fasiszta rendszert sem kialakítani, megelégszenek egy tekintélyelvű, kíméletlen látszatdemokráciával, abban akarnak legalább húsz évig pöffeszkedni.

Jó lenne már végre tisztázni, hogy mi is a „klasszikus” fasizmus, addig is, amíg – ne adja isten – Orbán megteremti a „merőben új típusút”. Én biztosan nem vagyok avatott ezt a kérdést tisztázni, ám azt tudom, hogy vegytiszta fasizmusnak Mussolini korporatív diktatúráját lehet nevezni. A kifejezés maga is olasz, illetve latin eredetű, és a fascio (rőzsenyaláb) szóból alakult. (Itt finoman emlékeztetnék a mára csendesen elhalt polgári körökre, amelyek a „vezénylő tábornok” hívó szavára alakultak 2002-ben.) Az olasz fasizmus két évtizeden át működtetett gazdaságpolitikai modell volt, ám nem voltak halál- és koncentrációs táborok, nem vagonírozták be a zsidók vagy a kommunisták millióit, nem lődözték az embereket a Teverébe, és senkinek sem kellett sárga csillagot viselnie. Súlyosan tekintélyelvű, kíméletlen, a demokráciának még a látszatát is kerülő rendszer volt, amelyik meleg kapcsolatokat ápolt és szövetségben volt a náci Németországgal, amikor az – tíz évvel később – létrejött.

Amikor tehát a fasizmus rémével ijesztgetjük egymást, akkor ne Hitler embertelen, borzalmas, ésszel föl sem fogható rettenetére meg Szálasi nyilas rémuralmára gondoljunk, hanem egyfajta sajátos kísérletre a múlt század elejéről, amelyet a szokásos európai normáktól eltérően, egy jobb, igazságosabb társadalom megalakításának reményében, néha törvénytelen eszközökkel igyekezett ráerőltetni Itália népére a Duce és fasiszta pártja. Erre a kísérletre gondolván, itt és most, egy merőben más geopolitikai, gazdasági környezetben (és persze az unió égisze alatt) azért könnyen észrevehetünk bizonyos hasonlóságokat... Legfőképpen azt, hogy mindkét esetben szembement, illetve megy a rezsim a világtrenddel, és tűzön-vízen át a maga ideáit és téveszméit próbálta, próbálja megvalósítani.

Dimitrov híres meghatározása szerint a fasizmus a finánctőke legimperialistább, legsovinisztább, legreakciósabb elemeinek nyílt, terrorista diktatúrája. Hát ilyen értelemben nálunk valóban nincs, nem is lesz, nem is lehet fasizmus. De egy „merőben új típusú”, az európai hagyományoktól és elvárásoktól lényegi dolgokban eltérő magyar – vagy nevezzük orbánistának – modell kiépítése kétséget kizáróan és gőzerővel folyik. Hogy aztán a vég- vagy részeredményt nevezhetjük-e majd fasisztának vagy fasisztoid jellegűnek, esetleg csak arra bizonyos jegyeiben emlékeztetőnek, azt nem tudhatjuk, de hogy retorikájában, módszereiben, bizonyos céljaiban vannak elgondolkodtató áthallások, azt talán még maguk az alkotók sem tagadják. Kétharmados fülkeforradalomról, az állampárti oligarchák hatalmának megdöntéséről meg centrális erőtérről, sőt nyíltan egy sajátos, a nyugati hagyományoktól markánsan eltérő gazdasági-társadalmi szisztémáról beszélnek, amelyet majd Európa is követni fog, hiszen az eddigi rendszer ugyebár „látványosan megbukott”. Még azt sem rejtik véka alá, hogy az ilyen úton a 21. században leginkább Keleten járnak, ahol az autokratikus, néhol egyenesen pártállami rendszerek érnek el jelentős gazdasági sikereket. Azt nem említik meg a „keleti szélről” zengedező uraink, hogy például Kínában, amely most olyan szívélyes együttműködést mutat ezzel az új Magyarországgal, évente hány száz embert akasztanak föl hivatali visszaélésekért, meg arról sem, hogy ott mennyi pénzért robotolnak az elképzelhetetlenül igénytelen, rabszolgaságra szocializálódott emberek százmilliói. Meg mintha azt is elfelejtenék, hogy mi nem a nem is létező ázsiai, hanem az Európai Unió tagja vagyunk. Jó viszonyt, konstruktív pénzügyi-gazdasági kapcsolatokat ápolni persze nagyon is üdvözítő, sőt elemi érdekünk Oroszországgal is, Kínával és Indiával is, és ezt már akkor is kellett volna tudnia a magyar jobboldalnak – Antalltól Orbánig –, amikor pökhendi, a demokráciát, az emberi jogokat vagy a múltat számon kérő ostoba és teljesen fölösleges megjegyzéseikkel heccelték azokat, akiknek a jóindulatára most annyira számítanak. Az együttműködés tehát nagyon fontos Kelettel, de az ottani módszereket magyarosítani és átvenni több mint elhibázott stratégia, és egyáltalán nem eurokonform.

Az eredeti gondolatmenethez visszatérve: Magyarországon nem kell attól tartani, hogy bármilyen értelemben fasiszta berendezkedés jön létre – ebben minden bizonnyal téved Bartus László –, de hogy van miért aggódni, sőt egy kicsit félni, az bizony nagyon is valószínű.

Gulyás András
E-mail