Hetilap kereső

168 Óra írása

Miért van az, hogy a politikában eltűrjük, noha a magánéletben erősen zavarja az embert? Miért van, hogy amikor egy kiszivárgott vagy kiszivárogtatott beszédben egy politikus – szakítva a hagyománnyal – beismeri a politikai képmutatást (vagyis a hazugságot), keresztre feszítik?

A nyilvánosságra hozás idején is érdemes elgondolkodni. Amikor megvan az adathordozó, megtervezik a lejárató kampányt. Először csak sejtetni a hazugság vádját, majd amikor az igazmondás iránti kétség felébred, megszervezett akciót tervezni, aztán háttérből a rendőrség tehetetlenségét bírálni – az is képmutatás. Politikai hasznot hajtó hipokrízis.

Az sem véletlen, hogy egy rivális épp akkor nyilatkoztatja ki egy tekintélyes nyugati lapnak, hogy ő a maga részéről még soha nem hazudott. (Miként a gyevi bíró.)

Azt gondolom, a demokrácia léte azon is múlik, hogy a tárgyilagos tájékoztatást és a hazug médiát el tudjuk választani egymástól. Ehhez kellene hozzájárulniuk a közpénzen üzemeltetett intézményeknek.

No meg, kellene nekünk is egy Walter Cronkite. Aki itt hagyta ezt a képmutató világot, pedig még sok dolga lett volna. Egyszerű újságolvasóként kegyelettel emlékezem rá, és várom a magyar utódokat.

Tősér István
Miskolc