Hetilap kereső

168 Óra Online írása

A Kultúra átrajzolása című írásában Koltai Tamás lefegyverző egyszerűséggel egy „udvari kultúra” iránti igény (sokadik) letéteményesének és „kultúrapusztítónak” nevezi Margaret Thatchert, Nagy-Britannia 1979 és 1990 között regnáló miniszterelnökét.

Ez így egyáltalán nem igaz. Mivel 1981 és 1986 között Londonban éltem, én se „udvari kultúrát”, se „kultúrapusztítást” nem láttam, legfeljebb mindkettőnek az ellenkezőjét. Az ugyan nem csupán meglehet, de igaz is, hogy a kultúra dolgai iránt (esztétikai értelemben) majdnem közönyös, vulgáris ízlésű Mrs. Thatcher a „közpénzfaló” ágazatok sorába nem csak a bányászkodást, a hajógyártást, a vas- és acélipart stb. illesztette be, hanem a kultúra bizonyos, állami támogatást élvező szegmenseit is, kiváltképp pedig a felsőoktatást, se elszánása, se ereje, se lehetősége nem volt arra, hogy a kortárs brit művészet dolgaiba érdemben beavatkozzék. Igen egyszerűen: neki nem volt kulturális koncepciója, ha csak a „maradékelvet” (amelyet őrajta kívül minden spórolós kormány a gyakorlatba tett át) nem tekintjük annak. Nem neveztetett ki színházigazgatókat, nem adott pénzt „udvari” filmekre, nem szólt bele a BBC műsorpolitikájába, nem befolyásolt építészeti pályázatokat, nem vont el díjakat (akár lovagi címeket is) olyan alkotóktól, akiket saját közösségük erre érdemesített. Semmi ilyen nem történt. A demokratikus brit hagyomány ezt amúgy se tűrte volna.

Viszont szárnyalt a színházi élet, hosszú évek hallgatása után újjászületett a brit filmgyártás, a BBC TV megalapította kimondottan „alternatív” produkciókra szakosodott negyedik csatornáját (Channel 4), ahol történetesen erősen „rendszerkritikus” dokumentumjátékok is láthatók voltak, és – ez szívügyem – a legjobb pályáját futotta ki a brit rockzene. Azóta is megismételhetetlen nívón.

Ám, hogy a T. Olvasó a maguk „dialektikájában” szemlélhesse a dolgokat, le kell írnom, hogy Mrs. Thatcher (egy fillérjébe sem került) módfelett jó véleménynyel volt a rockegyüttesek produkcióiról és a West End akkortájt világszenzáció számba menő Rice/Webber musicaljeiről (Evita, Macskák stb.) is. Éspedig praktikus okok miatt. Ezek is, azok is Nagy-Britannia legkelendőbb exportcikkeinek számítottak akkortájt, jelentős mértékben javítva a kincstár bevételeit. De a miniszterelnök asszony, „a granthami fűszeres leánya” (a Reagan házaspárral együtt) imádta a Tűzszekerek című Oscar-díjas filmremeket is, merthogy abban nem a tőle idegen brit földbirtokos arisztokrácia gyermekei nyertek olimpiai bajnokságot Párizsban (1924), hanem a szívéhez oly közeli, hozzá hasonló outsiderek (egy zsidó meg egy skót fiú), akiket a tehetségen és az egyéni erőfeszítésen kívül semmi más nem vitt előre. A származás főképp nem. Ráadásul mindketten tőről metszetten konzervatívok voltak, akárcsak ő.

És még egy megjegyzés. Nem föltétlenül rossz az – Koltai kollégám Nicholas Sarkozy példáját hozza fel, negatív kontextusban –, ha egy államfőnek van egyfajta, hogyan is mondjam, „kulturális megszállottsága” vagy/és ízlése. Három példát mondok. Franciaországban (az utóbb a Pantheonba temetett) Andre Malraux De Gaulle minisztereként hozta létre a művelődési házak egész országot behálózó láncolatát. De Gaulle idején épült meg a futurisztikus La Défense negyed (első fele) is. A világ talán legnagyobb, legérdekesebb és legolcsóbb kulturális és szórakoztató központját, a később róla elnevezett Beauborg-t Georges Pompidou elnök építtette meg. Jött aztán Mitterrand, aki összeszövetkezett a kor legnagyobb építészével, I. M. Pei-jel, s kesztyűt dobva az egész akkori francia értelmiségnek, felállíttatta a Louvre udvarán azt a bizonyos, egészen különleges üvegpiramist. Amelyet a franciák eleinte utáltak, aztán megszerették. Összehasonlításképp: Orbán után maradt a Nemzeti Színház Duna-parti szörnyedvénye.

Aczél Endre