Hetilap kereső

168 Óra írása

A 168 Óra 9. számában örömmel olvastam Bányai György cikkét régi jó barátomról, Bálint Györgyről. A gazda című életrajzból csupán egyetlen állítást kívánok helyreigazítani.

Ezt: „Mauthausen következett, majd a háború utolsó napjaiban Gunskirchen. Onnan néhány fogolytársával sikerült megszöknie, még időben, mert az ottmaradtak nagy részét meggyilkolták.”
Nos, ez utóbbi mondat állításait kérdőjelezem meg.

Én 1945. április 19-én, 55 kilométeres, három és fél napos alpesi halálmenet után érkeztem munkaszolgálatos bajtársaimmal a lengyel hadifoglyok által ácsolt, félkész erdei koncentrációs táborba, ahol március 12-től őriztek idehurcolt magyarországi zsidó családokat.

Amint erről szóló könyvemben (Lányi György: Pokoljárásban az SS ausztriai megsemmisítő helyein. Arión Kiadó, 2006) részletesebben is jeleztem, a túlzsúfolt mauthauseni sátortábor kiürítése és Gunskirchen felé indítása három szakaszban történt: április 16-án, 26-án és 28-án. Amennyiben Bálint György az utolsó halálmenettel érkezett Gunskirchenbe, akkor „a háború utolsó napjai” közel estek ugyan, de a tábor felszabadításáig egyetlen szökési eset nem történt. Ugyanis minden rabot már az első Appelen (felsorakoztatott reggeli létszámolvasáson) arra figyelmeztettek, hogy a tábort körös-körül, éjjel-nappal fegyveres SS-ek őrzik idomított vérebekkel. És hol is lehetett volna a menekülőnek menedéket találnia?

Hanem május 5. reggelén arra ébredtünk, hogy a tábor bejárata fölött fehér zászló lobog. Az SS-katonák – hátrahagyva uniformisaikat s láncra kötött kutyáikat – elmenekültek. Az országúton már a felszabadítók kocsijai dübörögtek. Ekkor a magát járóképesnek érző néhány fiatal útra kelt, ám a tábor elhagyása aligha nevezhető „sikeres szökésnek”. Inkább a megannyi bűzlő szennytől körülvett fogolytáborból való minél hamarabbi menekedésnek. Ám azzal nem számoltak, hogy a tetvek által beléjük oltott, kiütéses tífusz a lappangási idő után, épp vándorlásuk közben éri majd utol őket.

Miután a gunskircheni táborban maradottak ellátását, orvoslását, majd biztonságos helyre szállítását ellátó amerikai katonák munkáját segítő csoportba beválasztottak, ezért a tábor teljes kiürítésekor a legutolsók között távoztam onnan. Így aztán határozottan cáfolhatom azt, miszerint „az ottmaradtak nagy részét meggyilkolták”.

Tény, hogy a gunskircheni koncentrációs tábor 17 ezer foglya közül csupán négyezer érte meg a felszabadítást. A tábor parancsnoka, Karl Schulz SS Hauptsturmführer saját bőrét igyekezett menteni, amikor a 71-es amerikai hadtest közeledtére két angolul tudó fogollyal együtt fehér zászlós terepjáróján a húsz kilométerre levő amerikai parancsnoksághoz hajtott, és az „általa megmentett 17 ezer fogoly életéért” cserébe a maga életének meghagyását kérte... David James Pletcher, az amerikai 71-es hadtest parancsnoka elfogadta a polgári ruhába átöltözött SS-százados alkujavaslatát.

Az egyezkedő SS-parancsnok mélyen hallgatott arról a megdöbbentő dokumentumról, amelyet otthagyott levelezési dossziéjában aztán Jack Michael Sauter hadnagy talált meg. E szerint a parancs szerint: az ellenség közeledtére a barakkokat szögesdrótkerítéssel kell körbezárni, a foglyokat beterelni, az épületeket benzinnel felgyújtani. Az esetleg kitörőket gépfegyvertűzzel megsemmisíteni.

Ettől a kegyetlen végtől a 71-es amerikai hadosztály gyors előrenyomulása, valamint az életét mentő lágerparancsnok végső, parancsmegtagadó döntése mentette meg a megmaradt gunskircheni foglyok életét.

(Remélem, a fentiek közreadásával sem a cikk szerzőjét, s legkevésbé szeretett barátomat, Bálint Györgyöt nem bántottam meg.)

Lányi György
agrármérnök, tudományos újságíró
Budapest