Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Karinthy Márton nem szereti Major Tamást. Ez a magánügye. Nemszeretem lelkéből cikket ír Major születésének százéves évfordulóján a 168 Órának. Ez nem a magánügye, de annyi baj legyen. Viszont az, hogy hamisít, ferdít, és nemszeretem lelkét Majorra feketíti, nyilvános köztudatmérgezés.

Karinthy fölemlegeti, hogy Major különböző ünnepségeken gyakran elszavalta Petőfinek a Levél egy színész barátomhoz című versét. Megtette ezt a Nemzeti Színház „kivégzésre emlékeztető ’78-as évadnyitóján” is. „Akkor ebrudalták ki váratlanul a Nemzeti igazgatói székéből Major fő riválisát, Marton Endrét, főiskolai tanáromat” – írja Karinthy, azt sugallva, hogy Major volt a kiebrudaló és a kivégző. Csakhogy ez nem igaz. Major ekkor már régóta kegyvesztett volt. Őt tizenhat évvel korábban, 1962-ben ebrudalták ki a Nemzeti Színház igazgatói székéből. Aki pedig beleült (tíz év múlva), az Marton Endre volt. Vagyis azt, hogy „Marton... belehalt a méltatlan menesztésbe” (ami önmagában is nagy marhaság), vádként varrni Majorra, merő rosszindulatú csúsztatás.

Karinthynak ez nem elég. Egy vagy igaz, vagy nem gusztustalan anekdota (!) elmesélésével, amelybe még Kállai Ferencet is belerángatja, újabb vádat akaszt az „ünnepelt” nyakába, az anekdotában elmeséltek egyenes következményeként állítva be a színház neves rendezőjének tragédiáját. És még egy kis politikai inszinuációt is kever hozzá: „Gellért Endre aztán ’56 után [1960-ban] öngyilkosságba menekült. Major még évtizedekig igazgató maradt.” Újra leírom: Majort 1962-ben menesztették a Nemzeti éléről.

Az „ünnepi megemlékezés” többi része hasonló hamisításokon, apróbb gyűlölethullámokon evickélő link pletykárium és sandaság. Nem számít. Major ettől még az marad, aki volt, a magyar színháztörténet nagy alakja, a múlt század második felének – Gábor Miklós mellett – legjelentősebb színházi személyisége. Előbb-utóbb fel fog tűnni, amikor majd újra a színház lesz fontos. Ha máskor nem, a kétszáz éves évfordulón.

Koltai Tamás