Márciusi pofonok
Megkezdődött az ünnepség, felcsendült a Himnusz. Az ötéves kisfiú érezte, hogy ez valami okból szent a felnőtteknek, vigyázzállásban kell maradnia.
A katonazenekar lassú muzsikája után beálló ünnepélyes csendet erős kiáltás robbantotta szét: „Talpra magyar!” Csak akkor látta meg a szavaló középiskolás legényt, amikor nagyapja a levegőbe emelte. Visszaérkezvén a földre, egy közeli jelenet kötötte le figyelmét. Az addig fegyelmezetten álló fiúk között mozgolódás támadt. A kisfiú hallotta, amint az egyik kamasz társai szórakoztatására félhangosan skandálta: „Petőfi Sándor gatyába’ táncol. Petőfi néni bugyiba’ nézi.” És akkor gyorsabban annál, semhogy a körülállók közül bárki is elröhöghette volna magát, ott termett a mókamester előtt egy tanárember, és lezavart egy hatalmas frászt a megdermedt diákfiúnak.
Ez a pofon nem mostanában csattant. 1952-ben történt, hogy egy kisfiút kézen fogott a nagypapája azon a bizonyos márciusi napon. Itt is, ott is piros-fehér-zöld zászlók magasodtak az emberek feje fölé. A nagyapa fölmutatott egy szoborra: „Nézd, Petőfi Sándor, miatta gyűltünk össze itt.” S miközben mondta, egy pici, nemzetiszínű szalagdarabkát gombostűzött unokája kabátjának hajtókájára.
Ez hát a kisfiú életében megtapasztalt első márciusi pofon története, amit soha nem felejtett el. Felnőtt fejjel szimbolikus jelentését is megértette. Az a tanári pofon nem csupán a fenyítés eszköze volt. Elfojtott düh volt benne, és kódolt üzenet. Március 15-e nem számított hivatalos nemzeti ünnepnek közel negyven évig. Központi megünneplése a párt önreklámja volt. Az emlékezés szinte csak a diákokat érintette. Az ünnepet infantilizálták. A felnőttek kokárdaviselése akkortájt némi karakánságot is igénylő önkéntes állásfoglalás volt.
1989-ben azután visszanyerte tartalmát, rangját a „márciusi ifjak” napja. A nagyapakorúvá lett egykori kisfiú pedig azt gondolta: így jó.
Aztán a rendszerváltás eufóriája köddé vált. S ma már nem csak egy pofonról, de pofonsorozatokról lehet szégyenkezve megemlékezni. Ezeket már nem egy magáról megfeledkező kamasz kapta, hanem az ország „csendes többsége”.
A megváltoztathatatlannak hitt történelmi múlt pedig újfent és sokadszorra kompatibilis lett a napi politikával. Az önjelölt makulátlanok, a soha nem hazudók bevezették a nonstop kokárdaviselést. Petőfi megint epizodistává lett.
Az egykori márciusi pofon üzenetét ma már nincs, aki értse. S ha mégis, csak iszonyodva nézi napjaink közéleti történéseit: a konyhára sokat hozó, lózungos hazaszeretet-versenyt, az arrogáns megemlékezéseket, amelyeken nem keverednek a „magunkfajták” a „magukfajtákkal”.
Néhány év óta messze elkerülöm a politikai klikkek által március idusára időzített útszéli performance-okat, az ökölrázó „tisztelgéseket”, de a piros betűs nap reggelén mégis mindig föltűztem a magam készítette kokárdát. Eddig. Idén rendhagyó lett saját március tizenötödikém. A nemzeti büszkeségből és családi hagyományból eredő kis gesztus, a megszokott, jóleső mozdulat most elmaradt.
Ilosvai Ferenc
E-mail
HozzászólásokÖsszesen: 4 db
A hozzászólás csak regisztrált tagjaink számára elérhető, kérjük lépjen be vagy regisztáljon!
Elfelejtette jelszavát? Segítségért kattintson ide!
Kérjük, hozzászólásánál tartsa be az oldal szabályait. Erről és a moderálási elvekről itt olvashat részletesen!
2002. március 15.-én viseltem utoljára kokárdát. Tartok tőle, hogy utoljára életemben. Addíg büszkeséggel és nem hivalkodva viseltem az ünnepen. Egészen addíg, valahogy nem volt kötelező, csak természetes. A lovat is kényszerithetik, hogy odamenjen a vízhez, de arra nem, hogy igyon is belőle.
T.őszike13!
Ön ezen meglepődik? A volt párttitkárok, és a gyerekeik ma is párttitkárok, csinovnyikok, csak esetleg más pártban.Ők tudják, hogy a pártból jól meg lehet élni munka nélkül is.
A mi rendszerváltásunk így sikerült.Az új köztársaságot az a Szűrös kiálthatta ki, akit még Kádár is Moszkva ügynökének tartott.A párttitkárok gyorsan beültek a templomok első padsoraiba, a "magas szintű társadalmi tulajdont" magánbirtokká alakították.A vörös zászlót nemzetire cserélték, az eddigi gazda helyett lett új.
Nem tanultuk meg sajnos a történelmünkből, hogy a renegátok,és a neofiták minden ellenségnél rosszabbak.
mi, már évekkel ezelött nem tüzzük ki a kokárdát,bizonyos elemek miatt.....
ovodás koromtól mindig, iskolába, munkahelyen, utcán mindig ki tüztem.
Soha senki nem nézte sandra tekintettel,Felnött unokámat megjegyzés érte a benzinkútnál,- egy volt párttitkár gyerekétöl, aki most már a masirozók között vonulgat...mi párttagok sem voltunk soha...
Akkortöl nem hordjuk.
Pofon hagyománya át ment rugdosásba.....sajnos.
Más kor - más idők, de a pofon hagyománya megmaradt. Az idei Március 15-én is elcsattant egy, egészen más okból. A Jobbik rendezvényén történt, hogy egy középkorú férfi Pesten az utcán a székely himnuszt hallgatva átkiabált egy ismeretlen embernek: Gyere át a zebrán, zsidó! Az ember átjött és egyet lekevert az őt provokálónak. A történet úgy folytatódott, hogy a megpofozott jobbikos ott helyben feljelentést tett a posztoló rendőröknek, akik a lezsidózott embert némi dulakodás és kényszerintézkedés után előállították. Közben nagyobb tömeg gyűlt össze, és hamarosan azt kiabálták: Komcsit fogtak! Az ismeretlen ember így lett először zsidó, aztán komcsi és ment a rendőrségi fogdába. Ha nem viszik be, lehet hogy az ünneplő jobbikos közönség ott helyben meglincseli. Mint később kiderült, a zsidózó és megpofozott középkorú férfi az Óbudai Egyetem, korábban Budapesti Műszaki Egyetem tanára, aki a Jobbik rendezvényén persze magánemberként vett részt, nem tanári minőségben. Arról, hogy ki volt a lezsidózott és előállított ember, nem szól a fáma. Korrajz 2010. március 15-ről: anélkül, hogy az eset szereplői ismerték volna egymást, pillanatok alatt kirobbant a gyűlölet és az erőszak. Hogy kié ezért a felelősség, ezen érdemes mindenkinek elgondolkodni.
Az esetről készült video itt elérhető:
http://www.youtube.com/watch?v=IBlaw1E6o6o