Hetilap kereső

168 Óra Online írása

A magát „nemzetinek” vagy „konzervatívnak” nevező média sokáig azon sopánkodott, hogy – megfogalmazásuk szerint – a „ballib” média monopóliuma nem egészséges, tenni kellene valamit a „médiaegyensúlyért”. Tettek...

A „médiaháborúként” elhíresült kutyakomédia azzal a kétharmados médiatörvénnyel ért véget (véget ért?), amely után immár nehezen lehet azonosítani a korábban egyértelműen meghatározható feleket. A néző, a hallgató csak azt tapasztalja, hogy műsorok szűnnek meg, rádiós és televíziós személyiségek távoznak, vagy csak megfeddi őket valamelyik nagy hatalmú testület. Azt ma már közvetlenül senki nem mondja meg kerek perec: az intézkedés oka az, hogy az illető személy vagy az egész műsor úgymond valamelyik politikai párt uszályába került. Ma erre legfeljebb gyanakodni lehet, például bizonyos médiavezetők nyilatkozatai alapján.

A törvényen keresztül a pártok valóban befolyásolni képesek a műsorok tartalmát, akár adott pártközeli tévévezetőkön keresztül is. Ez pedig nemcsak sérti a véleményszabadság alkotmányos elvét, hanem ráadásul olyan műsorokat produkál, amelyek dezinformálják a nézőket, hallgatókat.

A médiaegyensúly olyan sikeresen teljesült – a baloldali (!) kormány idején –, hogy a szalonképtelen, gyűlölködő hangnemű jobboldali sajtó kvázi egyenlő elbírálást nyert a kritikus „ballib” sajtóval. Ezáltal a média szélsőségesei mindig megtalálták a maguk ellenségét a kritikai sajtóban mint általuk kinevezett „szélsőségben”, „pártsajtóban”.

Kialakult a „mi és ti”-felbontás, és ebben az adok-kapokban, amelynek elsődleges célja a politikai lapok színvonalának lejáratása, hitelének megkérdőjelezése volt, a példányszámok csökkentek, a néző-, hallgató- és olvasóközönség döntő részben a bulvár felé fordult.

Ez természetesen azoknak a politikai erőknek kedvezett, amelyek nem az alapos, igényes újságírástól, oknyomozó riportoktól, konzekvensen szuverén véleményalkotóktól várták népszerűségüket. A felületes, a pletykákra, mendemondákra, le nem zárt ügyekre ugró, szenzációhajhász és általánosító sajtótermékek száma megnőtt.

A „médiaegyensúly” kialakításában tevékenyen részt vett a jobboldali médiatőke is (például Széles Gábor, Fellegi Tamás, Töröcskei István). Frekvenciát, csatornát és lapokat vett vagy alakított át jobboldalivá (Magyar Hírlap új „arculata”, Lánchíd Rádió, Hír TV, Echo TV, Heti Válasz stb.), jobbára a megszokott hangnemmel.

Ez aztán felnevelte a szélsőjobboldali médiát is, amely ma már a Jobbik és más, egyértelműen nyilashitű képződmények uszályába tartozik. Sőt: az Európában és az USA-ban is szalonképtelen szellemiség továbbra is fel-felbukkan az ún. „nemzeti” oldalon.

Tény, hogy igen rossz a híre a konzervatív magyar sajtónak a világban. Nem csoda, hiszen ha egy külföldi éppen ebből a sajtóból próbálja megítélni a most hatalomra készülőket, akkor sok jóban nem bízhat. Hol van ezekhez képest a nem „ballib” The Times, a Frankfurter Allgemeine Zeitung vagy éppen a Le Figaro színvonala és hangütése? Ez utóbbinak a jelmondata: „Sans la liberté de blâmer, il n’est point d’éloge flatteur.” Azaz: „Ahol a kritika szabadsága nem létezik, ott a dicséret sem őszinte.”

És bár Orbán Viktornak bevallottan a Magyar Nemzet a kedvenc napilapja, és Bayer Zsolttal, a Magyar Hírlap körével különösen jó a viszonya, mégsem tehet mást, mint hogy pártsajtóját másfajta üzemi állapotra állíttatja át (ahogyan az a Jobbikkal kapcsolatban egyetlen csettintésre átállt). Habár építő kritikai attitűdöt továbbra se várjunk, legalább a gyűlölködő tónusokban mindenképpen vissza kell fognia magát. Már csak a jó ízlés látszatának a kedvéért is.

Gottdank Tibor
mérnök, közgazdász
E-mail