Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Elek István Buják Attila kérdésére így jellemzi a húsz évvel ezelőtti és a mai helyzetet: „Akkor még hittünk abban, hogy megszabadulhatunk a legrosszabb magyar hagyományoktól.

Húsz év után kiderült: nem megy. Nem tudunk megegyezni, egyre silányabb teljesítményt nyújtunk, leépülünk és széthullunk. Itt tartunk, senkik vagyunk.”

Nem szeretem a sommásan megfogalmazott, apokaliptikus hangvételű helyzetjellemzéseket. Nemcsak azért, mert megengedhetetlenül leegyszerűsíti a helyzetet, hanem főleg azért, mert önbeteljesítő jóslatként működnek: „Nem érdemes próbálkozni sem, lám, a híres ember is megmondta, hogy úgysem sikerülhet.”

A legnagyobb gond ezekkel a mondatokkal a „mi” jelentésében rejlik. Ennek a személyes névmásnak – ha a fejedelmi többest figyelmen kívül hagyjuk – kétféle használata van. Az úgynevezett exkluzív használat a beszélőt foglalja magában – meg másokat, a megszólítottat viszont nem. Ha Elek úr így használja a névmást, akkor az a kérdés, hogy kik azok a mások, és felhatalmazták-e őt arra, hogy senkiknek nevezze őket. Az inkluzív használatba a beszélő a megszólítottat (olvasót) is beleérti. Ezt viszont keményen dolgozó, szabadon gondolkodó és bátran véleményt nyilvánító társaimmal együtt visszautasítom. Mi – inkluzívan használom a névmást – nem épültünk le, nem hulltunk szét, és nem vagyunk senkik.

Huszár Ágnes
nyelvész
E-mail