Hetilap kereső

168 Óra írása

Gyurcsány Ferenc miniszterelnök lemondása késztetett arra, hogy tanulmányozzam azoknak a történelemformáló politikusoknak a „pályarajzát”, akik lemondással távoztak hatalmi pozíciójukból, s akiket politikai ellenfeleik mégsem neveztek bukottnak.

1. Franciaországban az 1958-ban életbe lépett új alkotmánnyal jött létre az ötödik köztársaság. Élén széles körű hatalommal felruházott elnök állt, Charles de Gaulle. A „nemzetek Európája” jelszavával fejezte ki, hogy az unió helyett inkább a nemzetállamok lazább szervezetét preferálja.

De Gaulle nem tudott úrrá lenni az 1968 májusában kialakult súlyos politikai válságon. Elnökségét a közigazgatási reformtervezetének jóváhagyásától tette függővé, és mivel az 1969 áprilisában megrendezett népszavazáson a résztvevők elutasították elképzeléseit, leköszönt hivataláról.

2. Margaret Thatchert 1959-ben választották meg a Konzervatív Párt alsóházi képviselőjévé. 1970–1974 között oktatási és tudományügyi miniszter. 1975-ben az ellenzékben lévő párt vezérévé választották. 1979. évi választási győzelmével május 3-án Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, az ország történetének első női kormányfője. Szigorú monetarista gazdaságpolitikájával és a kompromisszumokat elutasító Európa-politikájával érdemelte ki a „Vaslady” nevet.
A recesszió miatt saját pártjának soraiban is egyre hevesebben bírált kormányfőt 1990-ben már nem választották meg pártvezérnek, és lemondott kormányfői tisztségéről.

3. Willy Brandt gimnazistaként a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) ifjúsági szervezetében tevékenykedett. 1933-ban emigrált Norvégiába. A nácik 1938-ban megfosztották állampolgárságától. 1940-ben norvég állampolgár lett, de már abban az évben menekülnie kellett: a szomszédos Svédországba szökött át. A háború után tért vissza szülőhazájába, és 1948-ban ismét felvette a német állampolgárságot. 1951-től a német szociáldemokraták egyik emblematikus személyisége. 1966–1969 között az SPD és CDU–CSU nagykoalíciójának külügyminisztere és alkancellárja. Szövetségi kancellárként (1969–1974) megkezdte keleti politikájának (Ostpolitik) megvalósítását, aminek nemzetközi elismeréseként 1971-ben Nobel-békedíjat kapott. Belpolitikájának markáns vonása volt a terrorizmus elleni harc és az a rendelet, amely tiltotta, hogy a szélsőségesek közhivatalt tölthessenek be.

Felelősséget vállalva azért, hogy egy keletnémet kém befurakodott legszorosabb munkatársai közé, 1974-ben lemondott.

Györky Zoltán
Kaposvár