Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Igen, igen, mi vagyunk a NAGYGENERÁCIÓ – így, csupa nagybetűvel - mi valamennyien, 48 környékiek, felületes meghatározással a rock, a farmer nadrág, a trabantwartburgskoda, a csuklós Ikarusz, a Túró Rudi és a sárga rózsa nemzedéke.

Mi vagyunk azok, akiknek anyái terhesen úgy kívánták a húst, hogy nyálcsorgatva álltak a hentes kirakata előtt, de jó esetben is csak hetente egyszer tellett karajra, amit rántottak, vagy csirkére pörinek galuskával. Biztosan ettől van, hogy mi, a NAGYGENRÁCIÓ egész életünkben sietve eszünk, marcangolunk, mert csak a jeles napok ízeit érezzük, azt is csak olykor–olykor. Mi vagyunk azok, akik a hétköznapokon inkább csak átrohanunk, mint megéljük azokat, nincs időnk semmire, mert állandóan sürgős pihenni valónk akad, igen, ilyen lett a NAGYGENERÁCIÓ.

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ, az iskolában zengtükazéneket – mint a mókus fenn a fán –, otthon pedig hallgattuk az ó vagy az újszövetség tanait – ki, ki hova született – és csak kevesünket merték – akár titokban is – megmetéltetni, kereszteltetni „mert ki tudja”. Szüleink reggel kemény blokkal – a blokk alá csúsztatott kétforintossal – szereztek maguknak iható kávét a csemegében, majd délután otthon, leengedett rolók mögött, halkan, szinte suttogva olvasták fel a levelet – mintha a rendszer is ott ülne az ebédlőasztalnál, ahogy sok családban valóban ott is ült –, amit Nusi küldött valakivel Ámerikából, vagy Giza irt Palesztinából.

Anyáink – már a szerencsésebbek – törzsvendégek lehettek az IKA boltban. Ez volt az a hely a Szív utcai Paradicsomban, ahol levásárolhatták a nyugatról küldött valuta helyett kapott utalványt. Így ismerhettük meg, mi gyerekek az igazi Holland kakaó izét, így jutottak olykor-olykor szüleink valódi kávéhoz, apánk pedig néha kereskedelmi mennyiségű borotvapengéhez, amiből az ügyesebbje forintot csinált. Mert a nylonharisnya-kereskedelmet a sportolók tartották kézben, és hol volt még akkor az orkán kabát, és a Cornavin órák kora. Apáink egészen addig békésen seftelgettek, amíg egy elégedetlen kuncsaft, vagy egy irigyük fel nem dobta őket, és így lettünk hosszabb – rövidebb időre félárvák, mi: a NAGYGENERÁCIÓ.

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ egy tél eleji napon iskola után futottunk össze a Történelemmel. Az utcán lődörögve észrevettük, hogy a kislányok nem rohannak zongoraleckére, és annak ellenére, hogy szürke nappal van, rengeteg a leengedett roló, sokkal több az ember is az utcán, mint ilyenkor, délfelé megszoktuk, és akik kint vannak, azok is két, jól elkülöníthető csoportra oszlanak: a vonulókra és a rohanókra. Ezt persze akkor nem tudtuk így megfogalmazni, csak éreztük.

Mi a NAGYGENERÁCIÓ akkori srácai is két csoportra oszlottunk, az egyik sietett haza, a másik csatlakozott a vonulókhoz, és boldogan sodródott a tömeggel. Az utóbbi csoportba tartozókat a forradalom napjaiban, csak akkor látta az anyjuk, ha hazaszaladtak egy-egy lekváros kenyérért. Az előbbit ki sem engedték a szülők, ők voltak azok, akik irigyelték a többieket, mert koruktól függetlenül puska is jutott nekik, és bár ezt akkor mi gyerekek nem tudtuk, rengeteg korai halál. Azokban a napokban nem volt család, amelyik ne fontolgatta volna, hogy meglép ebből az őrült országból, a bátrabbja bele is vágott, ám az igazi vakmerők maradtak. Majd egy szolnoki beszéd egyenesen Moszkvából, vagy Kárpátaljáról, és megint jöttek a tankok.

Ezek után a sokéves, gyászos csend – ilyen volt az a november – és semmi MUK, mert márciusban nem kezdtek újra semmit, sőt, soha annyian nem voltak május 1-i felvonuláson, mint 57-ben, és mi, a NAGYGENERÁCIÓ hallottuk otthon, mit beszélt erről a család és tudjuk – csak mostanság titkoljuk –, hogy közel sem mindenki félelemből ment oda. Bocs, de ilyen, kicsit hazudós ez a NAGYGENERÁCIÓ.

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ a megtorlást követő konszolidáció kevéssé konszolidált nemzedéke vagyunk, mi állandóan elmentünk a falig – de szigorúan csak addig – és tovább nem, tisztelet a kivételnek, ha egyáltalán volt ilyen. Mélységesen lenéztük a KISZ-t, de hormonjaink és szüleink félelme minden színtől, ami nem szürke, oda hajtott, bent tartott minket. Bónuszként megkaptuk a nyári KISZ táborok szexuális tini harcait, a friss hús megszerzésétől a suli zenekarok erősítőin át az iskola felfúrt és szegecselt cintányérjáig, amelyből így lett suhogó cin. Legtöbbünket sikerrel kötött magához az, amit egymás között a lehető legjobban szégyelltünk, és ami a törtetőknek akkor még nem használt, szóval karriert adott.

Az is tény persze, hogy közülünk kerültek ki az első újbalosok is ”A harc, hogy utadat járja commandante Che Guevara”. Azt halljuk Csehszlovákia, és tudjuk, nincs mire büszkének lennünk, mert akkor voltunk sorkatonák és a történelmet nem érdekli, önszántunkból voltunk-e „baráti segítség”, vagy küldtek, mi annál azért becsületesebbek vagyunk, minthogy a „parancsra tettem” rothadt mondat álcája mögé rohanjunk. A NAGYGENERÁCIÓ jól tudja, hogy a cinege nemcsak egy kedves madár, ahogy a kádár sem csupán egy archaikus foglalkozás, sőt, nekünk e szavak első jelentése sem az már, mint apáinknak. Ahogy mi vagyunk az első generáció, aki felismerte azt a sajnálatos tényt is, hogy a szopatás és a szopás sem csupa szex, sőt, sűrűbben nem, mint igen. Közülünk kerültek ki azok a KISZ-funkcik, akiknek zöme soha sem hitt abban, amit csinált, belőlük lettek később a párttitkárok, vállalatvezetők, majd a sok év múlva bekövetkező változás nyertesei, mert egy idő után a barikád mind a két oldalán mi álltunk, farkasszemet néztünk önmagunkkal és egyszer csak ő pislantott, Ő, a NAGYGENERÁCIÓ.

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ azon tagjai, akiket annak idején kivittek a szüleik nyugatra, vagy magával sodort az ár, lassan-lassan megkezdtük a visszaszivárgást, és hoztuk az új okosságokat. Kicsit lenézve itt maradt önmagunkat terjesztettük az új igét, aktualizáltuk ugyanis Orwell Állatfarmjának, a „Két láb rossz, négy láb jó” törvényét: „Kelet rossz, nyugat jó”-ra, és nem tűnt fel senkinek, mekkora átverés is ez, mert a jó, vagy rossz nem topográfiai kérdés, vagy ha mégis, akkor inkább pszicho-topográfiai. Tessék? – ilyen fogalom, hogy pszicho-topográfia nincs is? Naná, hogy nincs, éppen ez az erősségünk nekünk, a NAGYGENERÁCIÓ -nak, hogy úgy tudunk értelmetlen mondatokat mondani, mintha azok evidenciák lennének, ám az az ostoba, ott szemben velem nem hallott még róla. Magabiztos fellépésünknek köszönhetően mindenki beszopja, amit mondunk, bármekkora marhaság is, csak mi magunk nem, azzal viszont nem törődünk, hiszen nem látszik, és ami nem látszik, az ugyebár, nincs is. Az előbbi egy olyan mondat, aminek – és kéretik ezt megsüvegelni – az ellenkezője sem igaz, vagyis, ne ülj fel a látszatnak, mert attól, hogy valami látszik, még közel sem biztos, hogy van, no kérem ezt az alaptételt mondhatja mindössze magáénak a NAGYGENERÁCIÓ.

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ lettünk, ámbár ebben soha nem hittünk, csak álmodoztunk róla, kezdetben a „Beszélő”-k, és lakitelki sátorverők, később új pártalapítók, alapítói – Hencidától Boncidáig – MDF-től, Két Farkú Kutya Párt-ig, mert kezdetben voltak a gyűjtőpártok, később meg a szakadt pártok, ki innen, ki onnan szakadt, és lett szakadt. Nálunk döntött rekordot többek között az egy főre jutó Kisgazda pártok száma, több volt belőlük, mint csillag az égen, vagy stílusosan szólva paraszt a mezőn. Velünk esett meg az a szégyen is, hogy egy miniszterelnök azzal próbálta sakkban tartani koalíciós partnerét, hogy felbontja „A borítékot”, amely bizonyítja, besúgó volt, és mi nem zavartuk el őket, őket, akik már akkor hülyére vettek bennünket. Gondoljuk csak végig hideg fejjel: ha tényleg III/III-as volt a kisgazda kis kizda, akkor azonnal ki vele a koalícióból és a parlamentből is, ha pedig nem, akkor kuss, egyszerű kétkezi zsarolók korát éljük, akik olykor-olykor még a fegyveres kéregetéstől sem riadnak vissza.

A mi politikusainknak(?) fogalmuk sincs a régi igazságról, mely szerint csak akkor fogj fegyvert, ha képes vagy elsütni, mert egy pisztollyal sok mindent lehet, de fenyegetőzni az bizony önveszélyes. A tétel bizonyítása: nem is olyan rég valaki játszadozott egy Őszöd 2006 típusú maroklőfegyverrel, ami véletlenül elsült a kezében, pontosan akkor, amikor a figyelmetlen fegyvertartó belenézett a csőbe, azóta is agonizál, és a többiek még ebből az esetből sem tanultak. Ez lenne a NAGYGENERÁCIÓ?

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ, csodálkozó, tágra nyílt szemmel néztük birkamód azt is, amikor úgy választottak nekünk első polgárt, hogy vezették azok kezét, akik az x-et tették, márpedig, ha egymásban sem bízunk, akkor kiben? Mi például csak abban bízhatunk, hogy ott és akkor azért nem dőlt össze a demokrácia, mert aki a kezeket vezette, becsukta a szemét, így adva meg a választás felelős szabadságát, a felelős honatyának, Justicia meg had piruljon. Közben a mai napig tart a vad privatizáció, mindegy ki – KISZ-titkár, pártelnök, vagy titkár –, régi-új egyaránt rángatja az állam csecsét, hordja szét a vagyont, csipegeti a morzsákat, és közben leugatja a másikat, aki éppen mellette lop, mert elviszi, amit ő akar. Mikor vált ilyenné a NAGYGENERÁCIÓ?

Mi, a NAGYGENERÁCIÓ, már nem kérdezzük egymást, hogy „hanyas vagy?”, mert talán semmit sem szégyellünk jobban, mint, hogy „félszavakból is megértjük egymást”, mi, a NAGYGENERÁCIÓ.

Pálmai Tamás