Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Régi, emelkedettebb korokban bizonyos személyeket vagy eseményeket eposzi jelzővel illettek. Így lett Hókarú Nauszikaa, Bagolyszemű Athéné, Tehénszemű Héra, Gyorslábú Akhilleusz...

1970-ben, amikor dolgozni kezdtem, prózaibb viszonyokkal találkoztam. Számomra gyakorlatilag ismeretlen embereket kellett elvtársnak vagy elvtársnőnek szólítani a hivatali érintkezés során. A lelkem nagyon zaklatottá vált emiatt. Nem értettem, ha valakivel még nem vitattam meg a világ nagy kérdéseit, akkor milyen alapon szólítsam őt elvtársamnak.

Aztán beleszoktam. Már lehetett tudni, ha egy levél bal felső sarkába azt írom, kvázi megszólításként, hogy „kedves/tisztelt elvtárs/nő!”, a szöveget már nem lehetett a továbbiakban elrontani, a „mondanivaló” is jött magától, néhány közismert fordulatot kellett csak beiktatni. (Hogy ezek mik voltak, mára már mind elfelejtettem.)

Úgy látom és hallom: manapság újra kezdenek megszaporodni a díszítő jelzők, a kötelező fordulatok. Egy-egy nagy ívű beszédet bőven elegendő azzal kezdeni: „Romba döntötték, kifosztották, kirabolták, ellopták, elárulták az országot.” És utána már bármit el lehet mondani. Szó szerint bármit. Nem kell, hogy a mondanivalónak köze legyen a vitatott témához, vagy logikusan következzék az addig elhangzottakból, vagy netán a szakma szempontjainak megfeleljen. A mondandót az ellenség megjelölése, a leszámolás szándékának zsigeri indulata, az arcokon megjelenő „leradírozni” grimasza hitelesíti.

Úgy látszik azonban, nem elégedett a Fidesz az ország – szerintük romos – állapotával. Nosza, egy kis kósza nyilatkozat, némi összeveszés az IMF-el, az EU-val...

Na, innen szép győzni!

(Név és cím
a szerkesztőségben)