Hetilap kereső

168 Óra írása

Kiss Erzsébet levélírójuk pontatlannak tartja a második világháború magyar áldozatainak számát. Az egymilliós veszteség fele – szerinte – „nem a háborúban, hanem történetesen a háború idején pusztult el”.

A nácik valóban már korábban megfogalmazták az Endlösungot, a végső megoldást jelentő népirtó terveiket, a megvalósítás azonban szorosan összefüggött a háborúval.

A második világháború magyar áldozatait a történészek 800–950 ezer közé teszik, ezek közé sorolják a front veszteségeit (köztük a munkaszolgálatosokat), a hátországban a bombatámadások során elhunytakat, az éhezések és járványok halottait s az etnikai, vallási és egyéb üldözések során elpusztultakat, a hadifogságból vagy polgári személyként Oroszországba hurcoltak közül a haza nem térteket.
A határt nehéz meghúzni a háborús és „nem háborús” áldozatok között, hiszen például a muszosok a harctéren, ám fegyvertelenül estek el, s köztük politikaiak éppúgy voltak, mint zsidók. Az intézményt nem véletlenül nevezték mozgó vesztőhelynek.

Kétségtelen, hogy a nácik programjában benne volt az általuk alacsonyabb rendűnek minősített népcsoportok megsemmisítése, azonban az emberiség történetének legnagyobb és legszervezettebb népirtását s a fő helyszín, a KZ-lágerek hálózatát csak a háború viszonyai között valósíthatták meg. 1944 tavaszán–nyarán a deportálásokat azért fogadta el a magyar kormányzat, mert bár a fajgyűlölet már korábban is teret kapott, a németek által megszállt országban mindent a náci gondolkodásmód befolyásolt, s az együttműködést a tőlük kapott területi gyarapodás feltételének tekintették. A magyarországi nyilasdiktatúrát is a háború tette lehetővé: a pesti gettó kialakítása, a Duna-parti gyilkosságsorozat, a bécsi országút halálmenete békés állapotok idején Európa közepén lehetetlen lett volna.

A nácik háborújának célja az élettér kiterjesztése, a világ nagy részének gyarmatosítása mellett éppen az volt, hogy emberiségellenes tevékenységük leplezésére szolgáljon. Olykor az utóbbit fontosabbnak is tartották. Ezt igazolja, hogy amikor a keleti fronton szorult a helyzet, s a vasúthálózat alig győzte az utánpótlás szállítását, az Auschwitzba induló szerelvények mindig szabad utat kaptak.

A németek két háborút vívtak: az egyik az angolszász–orosz szövetségesek, a másik a zsidók, cigányok, homoszexuálisok, elmebetegek, valamint a belső ellenségnek tekintett baloldaliak, szakszervezetek, egyházak és egyéb mozgalmak ellen folyt. A nácik által elképzelt világban sem külpolitikai vetélytársaknak, sem semmiféle belső, akár csak potenciális ellenzéknek nem volt helye, csupán az „északi faj” képviselőinek, közülük is csak az ő eszméikkel maradéktalanul azonosulóknak. A többiek legfeljebb ideig-óráig, rabszolgasorban élhettek.

Az Endlösungnak nem a háború volt az oka – írja Kiss Erzsébet, s ebben igaza van. A háború egyik célja azonban az Endlösung volt, így az áldozatok kettéválasztása, elkülönítése értelmetlen.

Fábri Ferenc
E-mail