Hetilap kereső

168 Óra írása

Anyák napjának estéjén írok – én is az vagyok, két kislányom van, egy 4 és egy 6 éves.

Ma a lányok kérésére a Hajógyári-szigetre mentünk hármasban – szép volt az idő, az ottani csúszdapark remek hely úgy 10-12 éves korig. Most is tele volt gyerekekkel s az őket pásztorló szülőkkel. A környékén mindenfelé babakocsit tologató mamák, papákkal tollasozó kicsik, focizó kölyökcsapatok...
Csakhogy a játszótértől pár száz méterre vert sátrat a gárda – a magyar. A csúszdákig hallatszott a honfibú dala. A gyerekek a szaladgálás, biciklizés közben fekete ruhás, nemzeti karszalagos fiatalokba ütközhettek, az óvatlan szülőknek meg röpcédulákat nyomott a kezébe az elhaladó aktivista. Kárpátia, Beatrice, Hungarica, Vágtázó Csodaszarvas, Kormorán, Hot Jazz Band... ezekre emlékszem az EMI (nem összetévesztendő a zenei multival – ez az Egyesült Magyar Ifjúság nevű szervezet) kenderesi Horthy-kastélyba szervezett bulijának fellépői közül.

Eszembe jutott, vajon a cédulát egyszerűen eldobhatom-e, vagy jobb, ha feltűnés nélkül vesztem el... Hiszen itt vannak a gyerekek. És hát, mit szépítsem, nem vagyok egy bevállalós típus. Aztán megfordult a fejemben, hogy egy gyáva anya vagyok. Jó érzés ez így – anyák napján.

Lányaim kipróbáltak minden játékot. Sütött a nap, a két gyerek kacagva forgott a körhintában, miközben a háttérben szóltak a törzsi dobok, s a játszótéren áthaladó szülőkre rátelepedett a rendezvény árnya. Nem lehetett tudni: mitől fekete az ing, a sapka... Mintha a Kabaré kockáit adaptálta volna egy megveszekedett rendező. Mi lesz velünk?

Szavazni fogok, hát persze, mert félek, mert féltem őket... mert én egy gyáva anya vagyok.

(Név és cím
a szerkesztőségben)