Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Most, amikor jobb- és baloldal, liberalizmus és konzervativizmus új értelmét és tömegeit keresi, érdemes lehet a múlt ideológiai tanulságait szinte szótárazva felidézni.

A jobboldali „nép” helyett inkább „nemzetet” mond (előbbit ráhagyja a baloldalra).

A liberális a kifinomult, jó modorú, művelt polgár szinonimája volt, aki a racionalitáshoz, a parlamentarizmushoz, a szabadkereskedelemhez kötődött, a „haladáshoz”. A konzervatív értékőrzőt és -fenntartót jelentett, erősebben kapcsolódott a valláshoz, a földhöz, a hagyományhoz.

A 19. században két új nagy politikai ideológia jelent meg: a nacionalizmus és a szocializmus. Közülük a nacionalizmus látszik virulensebbnek és tartósabbnak.

A nacionalizmust sokszor összekeverjük a hazafisággal, pedig alapvető az eltérés köztük: a populizmust csak a nacionalizmus használja fel. A populista általában gyanakvó a fajtájához nem tartozók iránt. A nacionalizmus sokszor énközpontú és önző, következésképpen nemcsak a „másfajtára” gyanakszik, hanem a vele egyet nem értőkben is árulókat vél felfedezni.

Az állam erőtlenedése tápot ad a populista nacionalizmus terjedésének (ahol erre van fogadókészség): a civilizáltság rovására a gyűlölet és a félelem egységbe forrasztó ereje növekszik.

Kirkegaard írta majd két évszázada: „...az emberi faj megszűnt Istent félni... Azután következett a büntetés; önmagától kezdett félni, a fantasztikumot kezdte művelni, és immár saját képzelete teremtményeitől reszket.”

Hogy történelmünk milyen eszmei utakra fog tévedni, az ma nehezen belátható. Ma még a nacionalizmus zászlai alatt választásokat lehet nyerni, de a holnap bizonytalan. Ami biztos: a rossz irányért leginkább csak magunkat okolhatjuk majd.

Gottdank Tibor
mérnök, közgazdász
E-mail