Hetilap kereső

168 Óra írása

Szeretnék néhány megjegyzést tenni ahhoz a vitához, amelyet Rolf Hochhuth Helytartó című, 1963-as drámájának kaposvári színrevitele ügyében kollégám, Koltai Tamás a Heti Válasz szerzőjével kezdeményezett.

Koltainak igaza van abban, hogy fölösleges XII. Pius pápát, illetve a római katolikus egyházfő hallgatását a holokauszt ügyében „mosdatni”. De nincs egészen igaza akkor, amikor némi éllel idézi választott vitapartnerének azt a megjegyzését, miszerint „az egyház alkalmasint többet tett az ügyben (ti. az üldözöttek mentéséért), mint mások együttvéve”. Koltainak azért nincs „egészen” igaza, mert a római katolikus egyházról mint olyanról valóban nem lehet sommásan nyilatkozni, de az olaszról – pozitív értelemben – igen. (Másokról, például a franciáról, a horvátról, a szlovákról viszont negatívan.)

A történetből és a Helytartó dramaturgiai szövetéből egyformán kihagyhatatlan az olasz zsidóságnak (a vitatkozó felek által nem érintett) sorsa. Tudniillik a Helytartó (fiktív) konfliktusa Riccardo páter és XII. Pius között akkor éri el tetőpontját, amikor a fiatal jezsuita fejére olvassa a pápának – Róma püspökének – azt az egyáltalán nem fiktív igazságot, hogy ő MÉG az olasz zsidóknak a megszálló németek általi összefogdosását és deportálását is szó nélkül hagyta! Nemhogy azt, ami előtte másutt, más országokban történt. A képzeletbeli Riccardo a dráma csúcspontján ezt vágja a pápa szemébe: „Nem, Szentséged. Dánia királya, egy védtelen ember, megfenyegette Hitlert, hogy ő és családjának tagjai mind kitűzik a sárga csillagot, ha Dánia zsidóit erre kényszerítik. És végül nem kényszerítették! Nos mikor fog végre a Vatikán úgy cselekedni, hogy nekünk, papoknak, újból megengedi, hogy szégyenkezés nélkül bevalljuk: mi egy olyan egyház szolgái vagyunk, amely számára egy felebarát iránti szeretet a legfőbb parancs.”
Még ha (a lutheránus) X. Keresztély dán király emitt leírt szép gesztusa (a történészek szerint) nem nélkülözi a fabulisztikus elemeket, tény, hogy az olasz származású római katolikus egyházfő akkor is néma maradt, amikor a nyílt zsidóüldözés 1943 őszén elérte Olaszországot, közelebbről Rómát. Holott ekkor már igazán lett volna oka megszólalni.

Az olasz zsidók a Badoglio-puccsot követő német megszállásig viszonylagos biztonságban éltek. A Mussolini-féle olasz fasizmusnak, ellentétben a német nácizmussal, sokáig nem volt kivehető antiszemita vagy rasszista éle, olyannyira nem, hogy a fasiszta párt szép számú zsidó taggal büszkélkedhetett. Noha 1938 óta Olaszországban is léteztek zsidóellenes („slampos”, minden lelkesedés nélkül alkalmazott, kivételezésekkel teli) törvények, az olasz hatóságok sem odahaza, sem az olasz hadsereg által megszállt európai területeken (Jugoszlávia, Görögország, Franciaország) nem járultak hozzá a zsidónak minősített emberek deportálásához. 1941 és 1943 között zsidók tömegei menekültek a németek megszállta területekről olasz ellenőrzés alatt álló területekre.

Ez a helyzet a német megszállással – ideértve az addig olasz ellenőrzés alatt álló idegen területek „átvételét” is – drámai módon megváltozott. Viszont könyvtárnyi tanúság szól amellett, hogy az olasz római katolikus egyház szinte valamennyi intézménye, kolostora, zárdája stb. kezdettől fogva nyitva állt az üldözöttek előtt. Mordeháj Paldiel nevű izraeli történész, aki egy időben a legnagyobb holokauszt-emlékhely, a jeruzsálemi Jad Vasem kutatórészlegének vezetője volt, „kevés kétséget” érzett aziránt, hogy az 50 ezer fősre becsült olaszországi zsidó közösség „85 százalékának megmenekülése nagy biztonsággal a katolikus papság túlnyomó többsége által nyújtott támogatásnak köszönhető”. Amiből az következik, hogy noha XII. Pius a maga erkölcsi tekintélyét valóban nem vetette nyilvánosan latba az üldözöttek mellett (legfeljebb az embermentést bátorította csöndben), olasz földön tömegével léteztek „Riccardo atyák”. Aminek azonban csak egy sajtóvitához van köze, Hochhuth hatásos drámájához nincs.

Mint tudjuk, mai nyilatkozatok nem hiteltelenítenek régebbi érdemeket, és régi nyilatkozatok nem hitelesítenek mai bűnöket. A Helytartó jó dráma tehát, függetlenül attól, hogy Rolf Hochhuth, a szerző pár évvel ezelőtt a holokauszttagadó, többszörösen elítélt intellektuális bandita, David Irving brit történész rendíthetetlen híveként frissítette fel halványuló hírnevét, s keltett undort egykori csodálóiban is.

Aczél Endre