Csak az arany számít

Egy hét múlva meggyújtják a lángot, London – 1908 és 1948 után – a harmadik olimpiáját rendezi. Sokak szerint „válságolimpia” előtt állunk, mások azt mondják, jobb nem is történhet a szakadozó Európával. Akárhogyan legyen is, a magyar csapatot féltjük. A versenyzőszám Peking óta tovább csökkent, az utánpótlás még inkább leépülőben, olyan tradicionális éremszerző számokról maradunk le, mint a kardcsapat. Nem véletlen, hogy Szöul bajnoka látatlanban elfogadná, ha legalább a fakó pekingi eredményt hoznánk. Azzal ugyanis mindenki egyetért, hogy lehet jobb, lehet gyengébb a szereplés, a magyar sport sanyarú helyzetén mindez már nem változtat. A MOB elnökével, Győr polgármesterével, a Fidesz országgyűlési képviselőjével, a Londonba tartó gárda vezetőjével BUJÁK ATTILA beszélgetett.

- Tulajdonképpen ki felel az olimpiáért, Koltai Róbert klasszikusának átirata szerint melyik „illetékes elvtárshoz” tartozik? Ki söpri be a dicsőséget, ki viszi el a balhét?

– Szívesen megmondanám, de itt nincs egyértelmű felelősségelosztás, ahhoz túl bonyolult a dolog. Edzőnemzedékek kellenek, amíg valaki tizenöt évnyi készülés után kijut élete versenyére. Nálam pedig az a fő szabály, hogy a sikerek idején jobb, ha az ember háttérben marad. Ha gond van, úgyis el kell vinni a balhét.

- Ahogy elnézem, nem izgul annyira.

– A sportban nincsenek csodák, de mindig vannak sokat sejtető versenyelőzmények. Olyan nincs, hogy valaki a ranglista negyvenedik helyéről indulva elsőként forduljon a célegyenesbe.

- Izgul legalább annyira, mint huszonnégy éve, a szöuli fellépés előtt?

– Az nagyon más volt. Sportolóként mondhattam, hogy itt vagyok, mindent végigcsináltam, lenyomtam ennyi és ennyi nehéz munkaórát, most koncentrálok, és meglátjuk, mi lesz.

- Azért az nem lehetett vicces: egy perc húsz másodpercre föltenni tizenöt év munkáját.

– De én huszonhárom éves voltam, friss, strapabíró, felkészült és jó idegzetű. Tudtam, hogy rajtam múlik minden. Most, ha elkezdődnek majd a versenyek, legfeljebb szoríthatok. Ugyanabban a helyzetben vagyok, mint ön a képernyő előtt.

- Most először nem érzem az olimpia előtt azt a jótékony, vibráló izgalmat, amivel a magyarok korábban várták a nagy versenyt. Mert ugyan mi jöhet még a pekingi összeomlás után?

– Másképpen látom. Tény, hogy most később kezdünk ráhangolódni, de nagy a várakozás. Talán nem olyan erőteljes, mint az én időmben, Szöul előtt, amikor két csonka olimpia után kiegészült a világmezőny, ám ez akkor is „az” olimpia. London izgalmas város, a közönség fantasztikus, ragyogó versenyeket látunk.

- És hol lesznek ebben a versenyben a magyarok? Márai Sándor írta hetven éve: „A magyarokkal az tenné a legnagyobb jót, ha valaki elhitetné [elfogadtatná] velük, hogy akkorák, amekkorák.” Mert rég nem vagyunk sportnagyhatalom, sőt, hamarosan elveszítjük középhatalmi státusunkat is.

– Már 1996 óta hallom, hogy ez nem lesz jó olimpia. Az edzői kar külföldre menekült, az utánpótlás leépült, kevés a pénz, kopottas az infrastruktúra, számítógép előtt ücsörögnek a motiválhatatlan gyerekek. A sok „miért nem?”-nek számtalan variánsa van. Mégis mindenki természetesnek veszi, amikor bebizonyosodik, hogy „miért igen”. A magyarok sajnos nem hisznek abban, hogy mindig van esély.

- Csakhogy az induló pozíció ebben a pillanatban a pekingi három arany. Ez újabb érv a nemek mellett.

– Miért? Montreal után nem temettük a magyar sportot? A négy arany ’76-ban nemzeti katasztrófa volt. Aztán jöttek a hét-nyolc-kilenc-tizenegyes sorozatok. Egyikből se vonnék le messzemenő következtetést. Mivel a bomlás, a hanyatlás évtizedes folyamat volt, az újjáépítés se megy majd három hét alatt. De a magyar sport akkor is él, létezünk, a legjobb húsz között vagyunk. Tény, hogy a közönséget elkényeztették a legendás, nagy sportnemzedékek. Még ma is csak az arany számít.

- Jó, akkor mondjon egy bronzost ’88-ból. Vagy egy derék negyediket.

– Hát ez az. Én sem tudok ilyet, pedig ott voltam. Előbb-utóbb ez is változik. Vagy valóban nagy kudarc a második hely a mai világban, ahol a kvalifikáció, a jelenlét is komoly teljesítmény?!

- Molnár Zoltán MOB-főtitkár mondta egyszer: húsz éve úgy ment az esélylatolgatás, hogy összeszámláltak harminc jobb nevet, a számot hárommal elosztották, és kijött a tíz. Ami nagyjából meg is valósult. Most reálisan jó, ha van tíz-tizennégy potenciális aranyvárományosunk. Ha azt osztjuk hárommal...

– Hozzá kell tenni, ezek statisztikák. De most valóban kisebb a merítés.

- Önnek nyilván fontos, hogy legnagyobb ászunk, aranyos reménységünk tornász. Szere pedig a ló.

– Biztosra ott se mehetünk, ám ha Berki abban a pillanatban megcsinálja sztenderd gyakorlatát, nagy esélyes. Bár van egy tapasztalt angol srác, ráadásul hazai pályán, ő nagy rivális – de hát ellenfelek mindig vannak.

- Berki nagy ellenfele szerintem önmaga.

– Ez mindig is így is volt a sportban.

- A siker – mondják – egységesít, érzelmi közösséget teremt. És ha valaha szükségünk volt érzelmi kiegyenlítődésre, szolidaritásra, békére, most tényleg időszerű lenne.

– Jellemző módon mindig akkor bukkan föl a politika érvkészlete a sport mellett, ha az arénákban vesztesek vagyunk. Mert ha a siker egységesít, a kudarc annál jobban megoszt. Én azt szeretném, hogy a sport ilyenkor se kötődjön túlzottan a politikához: legfeljebb annyira, hogy a mindenkori kormányok kötelessége a sport támogatása.

- Vagyis adjanak pénzt. Több pénzt.

– Téved, itt nemcsak aranyakról van szó. Legalább ennyire egészségügyről, nevelésről, közhangulatról és ezen keresztül gazdasági teljesítményről is.

- Vezető kormánypolitikusoktól kap néha telefonhívást? Érzékeltetik „igényeiket”?

– Mivel együtt ülünk a frakcióban, minden második mondatuk az olimpiáról szól.

- A MOB-elnököt húsz éve a jobboldal adja. Ez önöknek kardinális kérdés?

– Ha a Magyar Olimpiai Bizottság közgyűlésének összetételét nézi, láthatja, a többség a legkevésbé sem pártelkötelezett. Kétszáznegyvenen vagyunk, és ha a párthoz kötődő emberek száma ötven, már sokat mondtam.

- Annyi néha elég is. De ön is tudja, hogy ebben nem a tagkönyv számít. Hanem a szív. Az elkötelezettség.

– Akkor is ül ott száznyolcvan ember, aki leginkább mégis kézilabda-, cselgáncs-, boksz-, tollaslabda- vagy vízilabdapárti.

- Visszatérve a kvalifikációra: a kardcsapat hiánya a legsokkolóbb veszteség. Tíz olimpián termeltek aranyat legendás csapatok. Sokan ebből kiindulva jósolják: ha Peking volt a magyar sport Trianonja, London lesz a Don-kanyarja.

– Túlzás! Az, hogy a kardcsapat nem utazhat, elbukta a kvalifikációt, valóban szimbólumértékű. De legyünk őszinték: rég számíthattunk erre, csak nem akartuk elhinni. Lehet szépíteni, csűrni-csavarni a dolgot, de a vívás nem sikersportág. A vívószövetség feladata lesz, hogy a London utáni helyzetet elemezze. Nulláról indulunk. Ám nemcsak a vívással vagyunk így. Ilyen a kötöttfogású birkózás, a boksz, számos sportág, amelytől régen „vártunk valamit”, ma pedig annak is örülhetünk, ha egy-két embert delegálunk.

- Ki diszponál az állami juttatások fölött? A sportállamtitkár? A MOB-elnök? A szövetségek?

– A Magyar Olimpiai Bizottság.

- Tehát ön.

– Ha úgy vesszük, igen.

- Mennyi az annyi? Mennyivel honorálják ma az aranyérmeket?

– Még nincs számszerű döntés. Az elnökség megvitatta a kérdést, az anyagot a kormány is bekérte, de csak az olimpia után szeretnénk javaslatot tenni. Nem akarjuk, hogy a készülő versenyzők fejét megzavarják holmi pénzügyek.

- Ó, ez nem zavarja ám őket. Inkább rendet tesz a fejekben.

– Azért mégis érzékeny kérdés, demagóg támadások kiindulópontja.

- Őszintén szólva nem láttam szurkolót vagy politikust, aki „az arany árát” magasnak találta volna.

– Volt már erre is példa. Pedig ha valaki aranyat nyer, az megfizethetetlen erkölcsi, közösségi érték.
- Beszéljünk a legfélelmetesebb lehetőségről. Mi történik, ha az újkori olimpiák történetében először arany nélkül kullogunk haza? Mert erre is van esély. Kin verik el a port?

– Akkor aztán mindenkin. Nincs pardon. De állításom lényege az, hogy szerezzünk bár szekérderéknyi aranyat, szerezzünk kettőt, ötöt, tízet, az sem segít, és nem is ront a magyar sport helyzetén. Azon a tényen, hogy a rendszer, maga a szerkezet „nincs még igazán kitalálva”.

- Az olimpiák koreográfiája szerint az első napokban nyert érmek számát gondolatban mindig kiegészítjük a két zárónap bő termésével, a kajak-kenu- és a vízilabda érmeivel. Ha van három sovány aranyunk, az még lehet hat vagy hét is. Most is izgulni kell a vizesekért?

– Két-három arany benne van ebben a társaságban. De remélem, nem kerülünk olyan kínos helyzetbe, mint Pekingben, ahol tényleg a végére vártuk a megváltást. Most más a helyzet: az úszók közül több is odaérhet, van esélyes tornászunk, az öttusa reményekre jogosít.

- Önnek melyik a kedvenc olimpiája? Amelyiknek legendáriuma van?

– Szöul, ha nem veszik zokon.

- Miért vennénk zokon? De valljuk be: öt arany minden várakozást meghaladóan gyönyörű lenne.

– Naná. Azt szoktam mondani: ha a pekingi eredményt hoznánk, már örülnék. Ha ennél is jobbat produkálnánk, boldog lennék. Szeretnék nagyon boldog lenni!