Bármilyen hihetetlen, pártjaink finanszírozását alapvetően még mindig egy 1989-es törvény szabályozza, amelyet még az egypártrendszer légkörében fogadtak el. Azóta hiába halmozódtak a tapasztalatok a többpárti demokráciáról, hiába vált egyértelművé az érvényben lévő törvényi szabályozás irrealitása, egy 1997-es kiegészítő jogszabály kivételével minden változatlan maradt. A fő probléma mindenki számára világos: mivel a törvény nem teszi lehetővé megfelelő anyagi alapok biztosítását a pártok és kampányaik számára, azok kénytelenek más, nem éppen a legtisztább úton megteremteni a szükséges anyagi forrásokat.

A legális bevételek, a tagdíjak és a választási eredmények alapján kapott néhányszáz milliós állami támogatás a töredékét sem fedezi egy nagyobb párt választási költségeinek. Csak egy példa: legutóbb, 2006-ban a pártok képviselőjelöltekként változatlanul egymillió forintot költhettek a kampányra, miközben a becslések szerint csupán a hirdetésekre ennek minimum tízszerese ment el. S akkor még nem beszéltünk az egyéb kiadásokról, a szervezet működtetéséről, az intézményi holdudvarról, a pártokhoz közeli média támogatásáról stb. Ma egy nagy párt évente kb. másfél-kétmilliárd forintról számol el az Állami Számvevőszék felé, a valós pézforgalma azonban ennek többszöröse.

De honnan van a pénz? A legegyszerűbb választ az utca embere adja: " ezek mind lopnak"! A közzétett pénzügyi adatokat ugyanis senki sem hiszi el, látva az óriási költekezést egy-egy kampány során. A különbözetre pedig semmilyen magyarázat nincs, így logikus a következtetés, hogy azt valahonnan el kellett venni. Az átláthatatlan finanszírozási viszonyok tehát alapvető szerepet játszanak a politikai elittel szembeni általános bizalmatlanságban. Ráadásul a pártok erre még rátesznek egy lapáttal, kölcsönösen korrupciós vádakkal illetve egymást. A titkokat mindenki tudja. Olyannyira, hogy ezek parlamenti felszólalásokban is vissza-visszatérnek. Ennek ellenére a róka fogta csuka helyzet miatt eddig nem volt esélye az átláthatóságnak.

A pénzteremtés valódi módjai jóval kifinomultabbak, de erkölcsileg nem sokkal tisztábbak a néphitnél. A legbővebb forrást az állami és önkormányzati közbeszerzések és beruházások adják. A pályázók körében legtöbb esetben nyílt titok, mennyit kell hova továbbadni. Az esetek csekély részében mozog csak pénz zsebből-zsebbe a pártok esetében, ez inkább a maguknak dolgozó közszolgákra jellemző. A nagyobb összegek úgy mozognak, hogy előre tudják ki fog nyerni, és az különböző közvetítőkön, jellemzően alvállalkozókon juttat tovább a megfelelő helyre. Ezt a vállalási árakba persze előre bekalkulálják, így a közpénzeken keresztül az adófizetők finanszírozzák a haszonélvezőket. Mindennek csiszoltabb formája a kvázi hitelezés: a pénzre szoruló párt azonnali támogatást kap egy cégtől, ezért cserébe később zsíros állami megbízást kap. Bennfentesek becslése szerint a beruházási pénzek legalább egyötöde folyik el a fenti módon.

Ha mindezt kellően diszkréten és jogilag körbebástyázva csinálják, minimális a kockázat. Így van ez abban az esetben is, ha valamelyik párt esetleg túl mohón csinálja: emlékezzünk a Fidesz éra nagy botrányt keltett, látványos ügyleteire - Ezüsthajó kft., Országimázs Központ stb. -, azokon sem tudtak fogást találni. Lebukni legfeljebb akkor lehet, ha valaki megszegi a megállapodást és kitálal. Ez történt a Tocsik-ügyben, sőt a Kulcsár-ügyben is, amely rossz nyelvek szerint az autópálya pénzek lecsípett részének felosztásáról szólt.

A bújtatott pénzszerzés másik elterjedt módja a támogatási keretek leosztása. Itt is előre kalkulálható, ki kap és mennyiért. A kedvezményezettek egy része közvetve kötődik az adakozó pártjához, vagy egy közeli alapítvány vagy a holdudvarhoz tartozó szervezet stb. Ez is támadhatatlan, mindenki csinálja, csak akkor van gond, ha egyesek kezdenek gátlástalanná válni, lásd Zuschlag-ügy.

A pénzforrások nagyságát természetesen az adott párt hatalmi helyzete határozza meg. A kormányon lévők helyzeti előnyben vannak, nagyot kaszálnak, de gondolnak az ellenzékben lévőkre is. Bennfentesek szerint nem teljesen légből kapott Dávid Ibolya kijelentése a visszaosztási arányokról. Hírek szerint rendszeresek az egyeztetések a nagy pártok pénztárnokai között. Az anyagi bázisok a pozíciók szerint osztódnak: a Fidesz önkormányzati túlsúlyát használja ki, az SZDSZ nem véletlenül ragaszkodik egyes fontos posztokhoz Budapesten, az MSZP pedig a központi állami forrásokat tartja kézben. Ez utóbbiakat már több mint hat éve, nem véletlen, hogy a Fidesz egyre türelmetlenebb.

Külön probléma, hogy a pártkassza feltöltésének szépen csengő érve kiváló talajt ad az egyéni ambícióknak is. Bizalmas becslések szerint a lenyúlt pénzek legnagyobb része egyéni zsebekben tűnik el, és igazából ellenőrízhetetlen, hányad részük szolgál valóban pártcélokat. Ezért is kényesen bizalmi állás a pártpénztárnokoké, mert túl sokat tudnak, viszont nehezen ellenőrízhetők. A háttérben tehát óriási a hatalmuk, sokak szerint túlzottan is önjáróak, ezért tevékenységüket mindkét oldalon számos kritika éri.

A jelenlegi állapotok mellett a közpénzek tisztaságáról beszélni egyszerű képmutatás. Mindaddig, amíg a pártok nem jutnak átláthatóan, elegendő finanszírozáshoz, reménytelen a változás. Utoljára tavaly tettek kísérletet a kétharmados törvény módosítására, de sikertelenül. Márpedig ennek a rendezése lehet az első lépés a közélet gyökeres átalakítása felé.