Magamnak nem sok szerencsém volt ehhez a műfajhoz. Sosem akartam megspórolni azt a fáradságot, hogy én képzelhessem el a regényhős arcát, mozdulatait. Mondatait autentikusnak tartottam, ha igazi író írta.
Az utca népének nyújt könnyített feladatot a képregény, megkíméli és egyben elzárja őket az erőfeszítéstől. Nagy híve, pláne rajongója hát nem vagyok. De fogékonynak tartom magam mindenféle persziflázs iránt, ezért bementem a Sin City című amerikai filmre.


Frank Miller azonos című képregényéből próbál meg némileg illatozó várat építeni a szerző és a komputerfilmes Robert Rodrigez. A digitalizált képsorok néha valóban meglepően érdekes vizuális élményt adnak, a főhősök ábrázatában (leginkább Mickey Rourke-nál) megjelenik egy szívemből szóló irónia, a primitív mondatok és egyvonalas szereplők már-már a kritikáját adják a műfajnak. De végül kiderül: vannak anyagok, amelyekből nem lehet várat építeni.

Az élőszínész, a komputerháttér, a csinált világ egybeszerkesztése már nemcsak a jövő útja, de a jelené is. Amióta dinoszauruszok csapkodnak a szélesvásznon, bármi megtörténhet, még az is, hogy a számítógép ül a rendezői székbe, amelynek hátuljára hajdan valakinek a neve volt írva. (Fellini, Bergman stb.) Nem a médiummal van bajom, hanem a műfaj eredendő bűneivel.

Ezek a képregények izgalmukat sokszor éppen a brutalitást, szadizmust bemutató fordulatokkal gerjesztik. Statikus voltukban sem lelkesítenek. Amint azonban megmozdulnak, durva hatásaik megsokszorozódnak. 
Volt hajdan egy híres graffiti, hogy egy másik populáris műfajnál maradjunk, amely tehénlepény-fogyasztásra akarta rábeszélni az utca járókelőit, mondván: "Kétmilliárd légy nem tévedhet." No de, hogy még jegyet is váltsunk hozzá...