Szemem se rebben tehát, ha barátaim általam akarnak fallabdapályát szerezni a délutáni csúcsban, ha tarokktársaságok velem kívánják pótolni időlegesen kiesett tagjukat, s ha a Magyar Madzsong Szövetség rajtam keresztül akarja a nagyvilág tudtára hozni, hogy jövő héten megrendezi első országos bajnokságát. (Tessék.) Persze hogy az ilyesmi könnyen magabízóvá teheti az embert. Olyan játék nem fordulhat elő, gondoltam magamban, amiről én ne tudnék mindent.

Erre jön ez a sudoku. Amiről eddig, szégyen-gyalázat, még csak nem is hallottam, és amiről kiderül, hogy rajtam kívül persze már mindenki hallott a nagyszülőktől az unokákon át a szomszéd macskájáig. Kiderül, hogy átfogó sudokuláz van az egész világon, hogy ez a játék a huszonegyedik század Rubik-kockája, és hogy gyorsabban terjed, mint a madárinfluenza, de legalább olyan ragályos. Énnekem - ki meg itt ültem eddig mit sem sejtve - mindez Bleyer András pompás kis könyvéből derül ki, melyben az ismert matematikus tömören összefoglalja e játék rövid, de máris tanulságos történetét, ismerteti szabályait (pofonegyszerű az egész, kilenc számot kell elhelyezni egy négyzetben úgy, hogy minden szám minden irányban csak egyszer szerepelhet), aztán már jöhetnek is a feladványok. Amelyeket egyszer kell elkezdeni, aztán soha többé nem lehet abbahagyni.

Fel hát a sudokura, induljon a játék. A magam részéről még egy névmagyarító pályázatot is hirdetnék, mert ezt, hogy sudoku, ember nem tudja kimondani. Japán mozaikszó egyébként, körülbelül azt jelenti, hogy a számok nem házasodnak - ezt meg aztán már kommentálni sem vagyok hajlandó.