Tény, hogy Európában a megkeresztelteknek csupán tíz százaléka tesz eleget a vasárnapi misehallgatás és évenként egyszeri szentáldozás minimális követelményének. Csökken az egyház tagjainak száma. Az ok: kilépés, elhalálozás. Németországban a Püspöki Konferencia kiadványa szerint évente százezren lépnek ki az egyházból. Ugyanakkor száz halottra vagy kilépőre csupán tíz megkeresztelt újszülött jut. Európában mintegy ötszöröse a papi szolgálatot feladók (halálozás, nyugdíj, kilépés) száma, mint az újonnan felszentelt papoké. ?Ha ez így megy tovább, lassan már az éjféli mise elmondására sem lesz elég pap Európában? - írja a Le Figaro.
Ugyanakkor nálunk is szaporodnak - kivált fiatalok körében - a sokszor gyanús, tagjaikat szellemileg, anyagilag kihasználó szekták. Európában egyetlen vallás gyarapszik, a muzulmán. Persze elsősorban a bevándorlók miatt, de egyre több az áttérő keresztény is. Karl Lehmann, a német Püspöki Konferencia elnöke mondja: Berlinben, ahol már ma több muzulmán él, mint katolikus, ?pénteken tele vannak a mecsetek, a mi templomaink konganak vasárnaponként az ürességtől?.
Sarkított vélemény
Eközben más tájakon vallási reneszánszról beszélnek. Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában virágzik a kereszténység. Eltolódtak az arányok is. Harminc évvel ezelőtt a világ 1,1 milliárd katolikusának közel fele Európában élt, ma kevesebb, mint egyharmada. Sokan mondják: a szám szerinti súlyeltolódás jórészt a népszaporulat alakulásával magyarázható. Míg Európában fogy a lakosság - vele a katolikusok száma -, másutt nő, köztük a katolikusoké is. De vannak, akik az arányeltolódás okát másban látják. Eugen Drewermann teológus ezt így foglalja össze: ?Közben volt II. János Pál.? Szerinte a lengyel pápa fundamentalista felfogása a nők és laikusok egyházbeli megalázott szerepéről, cölibátusról, fogamzásgátlásról stb. a fő oka annak, hogy az európai katolikusok jelentős része elfordult az egyháztól, és nem tekinti kötelezőnek annak hivatalos tanítását. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért vagyunk ellentétes folyamat tanúi más kontinenseken, ahol például a fogamzásgátlás tilalma - az AIDS miatt - még katasztrofálisabb következményekkel jár, mint itt. Drewermann szerint: a hívek itt fogadták a legnagyobb lelkesedéssel a II. vatikáni zsinat döntéseit, amelyek igyekeztek feloldani az egyház megmerevedett, nem a mai világ valóságát tekintetbe vevő törvényeit. Érthetően ők csalódtak leginkább, amikor II. János Pál sorra viszszaállította a zsinat előtti viszonyokat. Németországban például a 2003-as átfogó közvélemény-kutatás megállapította: az emberek a politikai pártok után a leghiteltelenebb intézménynek az egyházat tartják. A katolikusoknak 11, az evangélikusoknak csak 17 százaléka bízik egyházában.
Hiba lenne persze e hitelvesztést kizárólag a lengyel pápa nevéhez kapcsolni. Ám tény: huszonhét évnyi uralkodása során ő képviselte legélesebben azt a fundamentalista magatartást, amely egyrészt újból szembeállította a tudományos kutatások eredményeit a vallással, másrészt dogmaként kezelt olyan egyházi tanításokat (cölibátus, nők pappá szentelési tilalma, fogamzásgátlás), amelyek az évszázadok során szokásjoggá alakultak, de nem támaszkodnak a Szentírásra. II. János Pál lényegében azt a felfogást képviselte, hogy az egyház a végső igazság birtokában van, törvényei örök érvényűek. Annak ellenére vallotta ezt, hogy korábbi tévedéseiért maga kért bocsánatot számos alkalommal. (Persze szerinte nem az egyház tévedett, hanem ?fiai és leányai?.) Így szembefordult a modern tudománnyal, amely abból indul ki, hogy világképünket új felismerések, tapasztalatok tovább formálják, s az ember közelebb juthat a végső igazsághoz, de soha nem lesz annak birtokosa. E szerint mai világképünk nem végleges. Új tapasztalatok, felfedezések relativizálhatják, vagy felvázolhatnak határokat. E felfogás egyébként közelebb áll Szent Pál korintusiakhoz írt levelének megállapításához - miszerint ?tudásunk hézagos? - és az ősegyház végső igazság ismeretét nem igénylő felfogásához, mint a lengyel pápa által sarkítottan képviselt véleményhez.
?II. János Pál olyan örökséget hagyott utódjára, amelyben Európa missziós területnek számít? - írta a francia katolikus, La Croix XVI. Benedek megválasztása után. Hozzátette: az új pápa ennek bizonyára tudatában van, hiszen Európa védőszentje, Szent Benedek nevét választotta.
Ez igaz. És az is, hogy Joseph Ratzingernek, aki korábban huszonhárom éven át kardinálisként a hit tisztaságára felügyelő kongregáció élén állt, szerepe volt abban, hogy az európai hitélet ilyen helyzetbe jutott. Ő volt az, aki a bonyolult teológiai kérdésekben járatlan II. János Pál dogmatikus tételeinek elméleti alapot adott. Így nem meglepő, hogy a konklávé viszonylag gyorsan választotta Ratzingert pápává (kettő kivételével mindegyik bíborost II. János Pál nevezte ki), s az sem, hogy az új pápa lényegében elődjének politikáját kívánja folytatni.
Ám ez nem jelenti azt, hogy a Vatikánban semmi nem változott. A jezsuita Karl Rahner, a múlt század egyik nagy egyházfilozófusa írta: olyan pápát szeretne, ?aki nem tartja túl fontosnak magát. Olyat, aki tudatában van annak, hogy több milliárd ember ma sem tudja, hogy van egyáltalán pápa, és már Szent Péter előtt is sok-sok milliárd ember kereste és valószínűleg meg is találta az Istent?.
XVI. Benedek bizonyára ilyen pápa. Szerény, halk szavú, és - szemben elődjével - elsősorban nem a maga, hanem az egyház számára kívánja megnyerni hallgatóit. II. János Pál médiapápa volt, fellépéseivel sok rokonszenvet szerzett az egyháznak. Ám kedves, nyílt, mosolygós stílusa minden vitát elfojtó, autokrata mentalitást takart.
Vitahajlandóság
Ratzinger más. Rendkívül művelt, a világot jól ismerő értelmiségi. A liberális filozófussal, Jürgen Habermasszal folytatott vitáját a Frankfurter Allgemeine Zeitung XIV. Benedek és Voltaire híres eszmecseréjéhez hasonlítja. Az intellektuális arroganciában csak nehezen felülmúlható (amúgy kitűnő) Le Monde írta: ?Ővele lehet beszélni.? Valóban. Ezt bizonyította már eddigi rövid pápasága. Fogadta II. János Pál és általa az ő két legélesebb jobb- és baloldali bírálóját, a fundamentalista Lefebvre alapította dogmatikus egyház mai vezetőjét, Bernard Fellayt, valamint a mindkettőjüket balról bíráló - Ratzinger által tanítói tilalommal sújtott -, egykori tübingeni teológiaprofesszor-társát, Hans Küngöt. Beszélt velük. Csak enynyi történt, de erre II. János Pál képtelen lett volna. Ellentétben elődjével - aki a szinódusok általában őt dicsőítő, felolvasott felszólalásai közben breviáriumozni szokott - XVI. Benedek a nyári, általa összehívott szinóduson nem csupán hozzászólt az elmondottakhoz, de nyílt vitára is lehetőséget adott.
Hogy mindez mit jelent? Még nem tudható. De remélhető, hogy elkezdődött egy folyamat, amely igazat ad Tertullian egyházatya 197-ben kimondott tételének, miszerint az ember ?naturaliter religious?. Ezt Karl Rahner a maga sajátos stílusában így értelmezte: ?Európa tehet, amit akar, keresztény marad.?
Tény, hogy Európában a megkeresztelteknek csupán tíz százaléka tesz eleget a vasárnapi misehallgatás és évenként egyszeri szentáldozás minimális követelményének. Csökken az egyház tagjainak száma. Az ok: kilépés, elhalálozás. Németországban a Püspöki Konferencia kiadványa szerint évente százezren lépnek ki az egyházból. Ugyanakkor száz halottra vagy kilépőre csupán tíz megkeresztelt újszülött jut. Európában mintegy ötszöröse a papi szolgálatot feladók (halálozás, nyugdíj, kilépés) száma, mint az újonnan felszentelt papoké. ?Ha ez így megy tovább, lassan már az éjféli mise elmondására sem lesz elég pap Európában? - írja a Le Figaro.
Ugyanakkor nálunk is szaporodnak - kivált fiatalok körében - a sokszor gyanús, tagjaikat szellemileg, anyagilag kihasználó szekták. Európában egyetlen vallás gyarapszik, a muzulmán. Persze elsősorban a bevándorlók miatt, de egyre több az áttérő keresztény is. Karl Lehmann, a német Püspöki Konferencia elnöke mondja: Berlinben, ahol már ma több muzulmán él, mint katolikus, ?pénteken tele vannak a mecsetek, a mi templomaink konganak vasárnaponként az ürességtől?.
Sarkított vélemény
Eközben más tájakon vallási reneszánszról beszélnek. Észak- és Dél-Amerikában, Afrikában, Ázsiában virágzik a kereszténység. Eltolódtak az arányok is. Harminc évvel ezelőtt a világ 1,1 milliárd katolikusának közel fele Európában élt, ma kevesebb, mint egyharmada. Sokan mondják: a szám szerinti súlyeltolódás jórészt a népszaporulat alakulásával magyarázható. Míg Európában fogy a lakosság - vele a katolikusok száma -, másutt nő, köztük a katolikusoké is. De vannak, akik az arányeltolódás okát másban látják. Eugen Drewermann teológus ezt így foglalja össze: ?Közben volt II. János Pál.? Szerinte a lengyel pápa fundamentalista felfogása a nők és laikusok egyházbeli megalázott szerepéről, cölibátusról, fogamzásgátlásról stb. a fő oka annak, hogy az európai katolikusok jelentős része elfordult az egyháztól, és nem tekinti kötelezőnek annak hivatalos tanítását. Persze joggal merül fel a kérdés, hogy akkor miért vagyunk ellentétes folyamat tanúi más kontinenseken, ahol például a fogamzásgátlás tilalma - az AIDS miatt - még katasztrofálisabb következményekkel jár, mint itt. Drewermann szerint: a hívek itt fogadták a legnagyobb lelkesedéssel a II. vatikáni zsinat döntéseit, amelyek igyekeztek feloldani az egyház megmerevedett, nem a mai világ valóságát tekintetbe vevő törvényeit. Érthetően ők csalódtak leginkább, amikor II. János Pál sorra viszszaállította a zsinat előtti viszonyokat. Németországban például a 2003-as átfogó közvélemény-kutatás megállapította: az emberek a politikai pártok után a leghiteltelenebb intézménynek az egyházat tartják. A katolikusoknak 11, az evangélikusoknak csak 17 százaléka bízik egyházában.
Hiba lenne persze e hitelvesztést kizárólag a lengyel pápa nevéhez kapcsolni. Ám tény: huszonhét évnyi uralkodása során ő képviselte legélesebben azt a fundamentalista magatartást, amely egyrészt újból szembeállította a tudományos kutatások eredményeit a vallással, másrészt dogmaként kezelt olyan egyházi tanításokat (cölibátus, nők pappá szentelési tilalma, fogamzásgátlás), amelyek az évszázadok során szokásjoggá alakultak, de nem támaszkodnak a Szentírásra. II. János Pál lényegében azt a felfogást képviselte, hogy az egyház a végső igazság birtokában van, törvényei örök érvényűek. Annak ellenére vallotta ezt, hogy korábbi tévedéseiért maga kért bocsánatot számos alkalommal. (Persze szerinte nem az egyház tévedett, hanem ?fiai és leányai?.) Így szembefordult a modern tudománnyal, amely abból indul ki, hogy világképünket új felismerések, tapasztalatok tovább formálják, s az ember közelebb juthat a végső igazsághoz, de soha nem lesz annak birtokosa. E szerint mai világképünk nem végleges. Új tapasztalatok, felfedezések relativizálhatják, vagy felvázolhatnak határokat. E felfogás egyébként közelebb áll Szent Pál korintusiakhoz írt levelének megállapításához - miszerint ?tudásunk hézagos? - és az ősegyház végső igazság ismeretét nem igénylő felfogásához, mint a lengyel pápa által sarkítottan képviselt véleményhez.
?II. János Pál olyan örökséget hagyott utódjára, amelyben Európa missziós területnek számít? - írta a francia katolikus, La Croix XVI. Benedek megválasztása után. Hozzátette: az új pápa ennek bizonyára tudatában van, hiszen Európa védőszentje, Szent Benedek nevét választotta.
Ez igaz. És az is, hogy Joseph Ratzingernek, aki korábban huszonhárom éven át kardinálisként a hit tisztaságára felügyelő kongregáció élén állt, szerepe volt abban, hogy az európai hitélet ilyen helyzetbe jutott. Ő volt az, aki a bonyolult teológiai kérdésekben járatlan II. János Pál dogmatikus tételeinek elméleti alapot adott. Így nem meglepő, hogy a konklávé viszonylag gyorsan választotta Ratzingert pápává (kettő kivételével mindegyik bíborost II. János Pál nevezte ki), s az sem, hogy az új pápa lényegében elődjének politikáját kívánja folytatni.
Ám ez nem jelenti azt, hogy a Vatikánban semmi nem változott. A jezsuita Karl Rahner, a múlt század egyik nagy egyházfilozófusa írta: olyan pápát szeretne, ?aki nem tartja túl fontosnak magát. Olyat, aki tudatában van annak, hogy több milliárd ember ma sem tudja, hogy van egyáltalán pápa, és már Szent Péter előtt is sok-sok milliárd ember kereste és valószínűleg meg is találta az Istent?.
XVI. Benedek bizonyára ilyen pápa. Szerény, halk szavú, és - szemben elődjével - elsősorban nem a maga, hanem az egyház számára kívánja megnyerni hallgatóit. II. János Pál médiapápa volt, fellépéseivel sok rokonszenvet szerzett az egyháznak. Ám kedves, nyílt, mosolygós stílusa minden vitát elfojtó, autokrata mentalitást takart.
Vitahajlandóság
Ratzinger más. Rendkívül művelt, a világot jól ismerő értelmiségi. A liberális filozófussal, Jürgen Habermasszal folytatott vitáját a Frankfurter Allgemeine Zeitung XIV. Benedek és Voltaire híres eszmecseréjéhez hasonlítja. Az intellektuális arroganciában csak nehezen felülmúlható (amúgy kitűnő) Le Monde írta: ?Ővele lehet beszélni.? Valóban. Ezt bizonyította már eddigi rövid pápasága. Fogadta II. János Pál és általa az ő két legélesebb jobb- és baloldali bírálóját, a fundamentalista Lefebvre alapította dogmatikus egyház mai vezetőjét, Bernard Fellayt, valamint a mindkettőjüket balról bíráló - Ratzinger által tanítói tilalommal sújtott -, egykori tübingeni teológiaprofesszor-társát, Hans Küngöt. Beszélt velük. Csak enynyi történt, de erre II. János Pál képtelen lett volna. Ellentétben elődjével - aki a szinódusok általában őt dicsőítő, felolvasott felszólalásai közben breviáriumozni szokott - XVI. Benedek a nyári, általa összehívott szinóduson nem csupán hozzászólt az elmondottakhoz, de nyílt vitára is lehetőséget adott.
Hogy mindez mit jelent? Még nem tudható. De remélhető, hogy elkezdődött egy folyamat, amely igazat ad Tertullian egyházatya 197-ben kimondott tételének, miszerint az ember ?naturaliter religious?. Ezt Karl Rahner a maga sajátos stílusában így értelmezte: ?Európa tehet, amit akar, keresztény marad.?
A legrégebbi hozzászólásokat szeretném legelöl látni