Fésületlen leltár, töredékek meg foszlányok. Kuszák. Nem is tudom pontosan, melyik lehet az első. Az első emlék.

Talán a zöld szennyesláda. Hajnalonként ennek a tetején öltöztetett anyám. Öt óra felé elindultunk a textilgyárba, ami jó egy kilométernyire volt Pápa belvárosától, pontosabban attól a mellékutcától, ahol laktunk.
Fogta a kezemet, és mentünk át a városon, a főtéren meg a Ligeten - ahogy a helybéliek hívják a város egyik legnagyobb parkját.

A textilgyárnak saját óvodája volt, mert kellett. Az asszonyok többsége három műszakban dolgozott. A bölcsőde, óvoda ezekhez igazodott. Így nekünk, textilgyári gyerekeknek is volt éjszakai meg nappali műszakunk, akárcsak a szüleinknek.

Aztán eljött a délután, és vele anyám, és mentünk együtt ugyanarra, amerről jöttünk. Haza a mellékutcába, a zöld szennyesládához. Anyám azt meséli, be sem állt a szám útközben. Csak mondtam és mondtam a magamét, vagy kérdezgettem egyfolytában.

Anyám mindennap főzött, ahogy a munkásasszonyok általában. Hazafelé bevásárolt, öt-hat óra felé kész volt a vacsora. Egytálételek.

Hétvégén piacra is járt. Már nem is emlékszem, hogy mikor volt akkoriban a pápai piac: szombaton vagy vasárnap. Gyanítom, hogy inkább vasárnap, szombaton akkor még dolgoztak.

Olyannyira, hogy emlékszem arra is, amikor először lett szabad minden második szombatunk. A még nem szabad szombatokon anyám rendszerint paprikás krumplit főzött, mert azzal gyorsan megvolt, és lehetett mellette takarítani, mosni. Emlékszem a paprikás krumplinak az ízére.

Emlékszem a gyerekkor ízeire. És illataira. Anyáméra is. Szerettem hozzábújni, míg kölyök voltam, mellette aludni. Ma már nem tudom összerakni, ami anya illatában a gyerekkoromból benne volt. Az olcsó szappan illata, a textilfonó szálló pamacsainak az édeskés szaga, és talán ott volt benne a szoba-konyha kissé nyirkos, dohos levegője is. Minden, amiben éltünk.

A nővéremmel szabadon nőttünk, anyám nem nagyon korlátozott bennünket. Meg aztán otthon nemcsak a nővérem, hanem én is szófogadó gyereknek számítottam. Ami az iskoláról nem mondható el: ott inkább vagánykodtam, mindenkivel pöröltem, azt hiszem, szemtelen is voltam gyakran. De tanulni - mindig jól tanultam. Egy gonddal legalább kevesebb jutott anyámnak.

Így aztán alig volt szabály vagy korlát. Otthon kellett lenni estére, előkészíteni a másnapi ruhát és a reggelit - e tekintetben nagy kényeztetést nem kaptunk. De sosem éltem meg szigorként. Mindenkinek megvolt a dolga, így nekünk, gyerekeknek is.



Anyám - úgy emlékszem - nem idegesítette magát, ha olykor beírást vagy intőt vittem haza. Apám annál inkább. Első után a fél nyarat másolással töltöttem, mert csúnya volt a kézírásom. Anyám ilyenkor is és általában mindig a védelmünkre kelt. Próbált óvni bennünket apám hektikus szigorúságától.

Ő az a fajta ember volt, aki folyton a helyét kereste a világban, de sosem találta. Aztán már nem is kereste. De akárhogy is: mégiscsak fel tudott mutatni valami nagyszerűt az életében - olyan asszony szerette, mint az anyám. És már ez is elég, hogy ne felejtsem el őt.

De vissza anyámhoz, aki hat elemit végzett. Sokan voltak testvérek, az anyja mosónő volt, az apja alkalmi munkákból tartotta el magát. Már akkor is a belvárosban laktak.

A testvérek aztán szétszóródtak. Az egyik leány még kora gyermekkorában halt meg valamilyen fertőző betegségben. Misi bátyja a második világháborúban veszett oda, fénykép sem maradt utána. Anna nővére meg 1956-ban - ahogy a szabad szombatok korában mondták - ?disszidált?, csak valamikor a hetvenes évek elején látogattak haza a családdal, emlékszem, egy Volkswagen kisbusszal jöttek. Nagy csoda volt az akkor.

Anyámék láthatóan nem bánták, hogy maradtak, pedig azokban a napokban ők is útra készen álltak. Mesélték: megették az összes befőttet, mondván: azokat úgysem lehet magukkal vinni, de addig-addig hezitáltak, míg végül lezárták a határokat. Hát maradtak. Befőttek nélkül.

Négy testvér maradt itthon, négy meglehetősen különböző ember.

A nagyszájú Laci, az igazi vagány, Pestre költözött. A Budafoki úton volt először társbérleti lakásuk, egy körfolyosós bérházban. Aztán szépen lassan csak ők maradtak benne. Nagy sörös volt. A Bartók Béla úti Mészöly kocsmában támasztotta a pultot minden délután, és snóblizott a haverokkal. Hirtelen halt meg. Azt hiszem, ő volt anyám kedvenc testvére. Talán, mert hasonlítottak egymásra: a nagyhangú és a cserfes. Már nem is tudom, mi volt a szakmája Lacinak, csak azt, hogy hivatalsegédként dolgozott egy külkereskedelmi vállalatnál. De Pesten lakott, mi pedig csodáltuk Pestet.

Anyám, ha összeveszett apámmal, és már nem bírta tovább, elrohant Pestre, Laci bátyjához. Vitt bennünket is, csimpaszkodtunk belé. Ilyenkor kiszomorkodta, kisírta magát, aztán hazament, mert neki ott a helye, a férje mellett.

Lacin kívül Magdushoz, anyám nővéréhez kötődtek leginkább a hétköznapjaink. Ott lakott a közelben, hét-nyolc utcányival odébb. Hétvégén jobbára mi mentünk hozzájuk, mert nekik nagyobb volt a lakásuk. Felkerekedtünk: hátul apám, anyám, elöl Éva nővéremmel mi ketten. Talán még ki is húztuk magunkat egy kicsit, hiszen a szebbik ruhánk volt rajtunk.



A férfiak fröccsöztek a konyhában, talán kártyáztak is, az asszonyok trécseltek a szobában. Nagy újdonság volt, amikor a rokonok Szaratov hűtőt vettek. (Kicsit hangos volt, de hűtött.) Magdusék mindig jobb módban éltek, mint mi. Nekik előbb volt hűtőjük, tévéjük, magnójuk is. És ott három gyerek volt, mégis mindegyik tisztességgel kitanulhatta a maga szakmáját. Jó ember lett mindegyikből, azóta is tartjuk a kapcsolatot.

Magdust egyik napról a másikra a tüdőembólia vitte el. Előtte egy nappal még találkoztunk. Mire a rohammentő kiérkezett, Magdus már elment.

Anyám Feri bátyja is meghalt már. Csöndes, visszahúzódó ember volt, asztalosmester. Maszekolt, televíziókhoz készített lábakat. Politúrozta is őket, hogy szép fényesek legyenek. Valami átható szagú folyadékkal kenegette, dörzsölgette ezeket a maga faragta tévélábakat a konyhában. Hozzájuk ritkábban jártunk, valahogy fagyosabb volt ott a légkör.

Mára csak anyám maradt, Katus.

14 éves koromban, osztályfőnököm ösztökélésére úgy döntöttem, eljövök Pápáról, hogy a pesti Apáczai Csere János Gimnáziumban és annak kollégiumában kezdjem el a középiskolát. Ma már tudom, anyám azért imádkozott akkor, hogy ne vegyenek fel. Féltett. Nem akart elengedni, de egy szóval nem mondta volna, így hát felültem a vonatra, és eljöttem felvételizni. Ő meg talán pityergett, de amikor felvettek, velem örült. Úgy tett, a kedvemért.

Megbízott bennem mindig, nem kérdőjelezte meg a döntéseimet soha. Ha menni akartam, hadd menjek. Meglátogatni nemigen tudott, engem meg nem nagyon engedtek haza, ezért csomagokat küldött inkább. Kollégiumban a csomag mindig nagy öröm. Hatan laktunk egy szobában, vártuk, hogy ki mit kap, ki mit ad. (Anyám saját receptje szerint és valami egészen fölségesen csinálta a diós linzert. Egyszerű linzerkarikára főtt diókrémet kent, úgy sütötte meg. És süti ma is, hála Istennek. Hoz belőle mindig, ha látogatóba jön, mostanság a második fiamnak, Bálintnak a kedvence. Ahogy akkor annak a hat kollégiumi gyereknek volt.)

Anyám nem kérdezte, miért vágytam a pesti gimnáziumba, ahogy később nem kérdezte azt sem, miért akarok hazamenni. Merthogy a második osztály után úgy döntöttem, visszamegyek inkább Pápára. Anya bízott bennem akkor is. Ha most meg jönni akar a gyerek, hadd jöjjön.



Anyám barátként, megértő társként viselkedett, amikor elkezdtem komolyabban udvarolni. Ez kamaszkoromban volt, merthogy kevésbé komolyan már az óvodában is csaptam a szelet egy lánynak. (Gesicz Gabinak hívták, vörös haja volt.)

Tizenhat voltam, amikor először kerültem igazán közel egy lányhoz. Diákszerelem volt, de nagy, ő lett az első feleségem. Tél volt, vagy csak hideg, és nem akartunk már sétálni a rosszkedvű utcákon, megkértem anyát, hadd menjünk föl hozzánk, hadd legyünk egy kicsit kettesben. Ő összepakolta apámat, nővéremet, elmentek valamelyik rokonhoz. Nem kérdezett, és nem szabott feltételeket.

Anya ritkán korholt, nem emlékszem, hogy valaha is megütött volna. Szidni talán nem is tudott. Ha veszekedett, legföljebb apámmal. Az ital miatt - szokványos történet. Ilyenkor azért anyámnak is nagy hangja tudott lenni.
Ma már nem veszekszik soha. Nincs is kivel. Szegény apám, aki sokat csámborgott, végül örökre elment.
Anya aggódva és félelemmel szerette őt mindig, miközben szinte folyamatosan félt a holnaptól, hogy vajon lesz-e baj megint... Mert apám sokat bántotta őt.

Emlékszem, apám el-eltűnt, majd betoppant, hogy szegény anyám megint megbocsáthasson neki. Mert megbocsátott mindig és mindent. Hűséges asszony volt. Apám az első férfi volt az életében, és ő kitartott mellette az utolsó percig.

Anyám valaha erős dohányos volt. Olcsó, rossz cigarettákat szívott, Ötéves Tervet, egy nap egy dobozzal. Többször is próbált leszokni, de nem ment. Akkor még nem.

Aztán vagy tizenöt-húsz évvel ezelőtt volt valami gégeproblémája, és azt mondta neki az orvos, hogy Gyurcsányné, ha nem akar meghalni, akkor most azonnal hagyja abba. És anyám harmincöt évnyi láncdohányzás után letette, soha többé nem gyújtott rá újra. Nem folyamodott semmilyen különleges hókuszpókuszhoz, nem használt gyógyszert, nikotintapaszt, szopogatós cukorkát. Semmit. Csak döntött, letette, és többet nem vette elő.

Anyám tart Pesttől, túl nagy neki. Pedig hányszor, de hányszor kérleltem, költözzön ide hozzánk, nem is muszáj velünk laknia, ha nem akar, szerzünk neki egy kisebb lakást valahol, de leintett mindig, ?öreg fát már nem lehet átültetni, fiam?.



A karácsonyt, húsvétot mindig velünk tölti. Rendszerint főz. Mi elolvasgatunk, elbeszélgetünk, de neki közben is muszáj valamit csinálnia. Ha egy óráig tétlenségre van kárhoztatva, látszik, hogy szenved. Főzni, vasalni, teregetni, tenni-venni, rendet rakni, mindegy, csak valamit csinálhasson. Ha vége a családi ebédnek, ő felpattan, elkezd pakolni. Tisztesség ne essék szólván, időnként megőrjíti az embert. ?Beszélgessünk még egy picikét, mama? - marasztaljuk ilyenkor. De nem lehet. Nem, amíg nincs leszedve, elmosogatva, eltörölgetve, elpakolva, visszarendezve, megcsinálva. Addig nem ülünk le.

Persze nem kell megváltoztatni, hetvenkét éves. Eleget látott már az életben. Azt hiszem, ez az új világ nincs nagyon a kedvére. Pártokról, politikáról korábban nem sokat beszéltünk, most nyilván más a helyzet. Anyám munkásasszony volt mindig, a '89 előtti időket ő úgy élte meg, hogy kapott egy lakótelepi lakást. '73-ban költöztünk.

Ha nehezebben ment a sora, sosem a rendszert okolta, inkább a férjét. Apám nem tudott beosztani semmit, elvert, elherdált mindent - azt a keveset is, amink volt. Ezért nem jutottunk egyről a kettőre azokban az időkben. Engem persze félt. Egyszerre büszke és aggódó, ahogy a legtöbb anya is tenné hasonló helyzetben.
Hétvégenként mindig megkérdezi, hogy lát-e majd a parlamentben. Most már lassan tudja a választ: igen, lát. Azt meséli, hogy ilyenkor engem még megnéz, de amikor jön az ellenzék válasza, már sokszor lehalkítja a tévét. Mert úgy éli meg, hogy amikor vitatkoznak velem, akkor bántanak engem. Sokszor mondom neki, hogy ez nem így van, a vita hozzátartozik a parlamenthez, de hiába.

Az viszont tetszik neki, hogy megállítják az utcán, és elmondják neki, mit gondolnak a fiáról. Persze azok állítják meg, akik dicsérnek. Akik a pokolra kívánnak, azok mennek tovább. Szegény anyám ebből aztán arra a következtetésre jutott, hogy a parlamenten kívül engem mindenki szeret. Próbálom neki mondani, hogy mama, ez sincs egészen így, de ő persze ezt nem hiszi el. Miért is kéne elhinnie?

Katus az anyám, és az anyák elfogultak a fiaikkal.

Én meg anyám fiaként csak leltározom itt az emlékeimet, régieket és újakat, és abban reménykedem, hogy bőven lesz még alkalom újabbakat gyűjteni. Úgy rakosgatom egymás mellé a zöld szennyesládát, a paprikás krumplit, a textilfonó szagát, a diós linzert meg az örökre letett cigarettásdobozt, akár egy bonyolult kirakó darabkáit. És lám, a végére összeáll a kép, talán még az is látja, aki nem az én szememmel nézi: egy kivételes asszony portréja.
 
Anyámé.