A magyar olvasó 1956. augusztus 28-án találkozhatott először a horvát újságíró nevével az MTI közleményében: ?Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára fogadta a hazánkban tartózkodó Đ. Zelmanovićot, a Zágrábban megjelenő Vjesnik című jugoszláv lap főmunkatársát, és hosszan beszélgetett vele.? Az interjú magyarul is napvilágot látott, ?rövidítve? - ahogy a szerkesztőségi, pontosabban pártközponti jegyzet figyelmeztet, a Szabad Nép szeptember 7-i számában, öt nappal zágrábi megjelenése után. Október 15-én pedig Gerő Jugoszláviába utazik a legmagasabb rangú pártküldöttség élén, amelynek mellesleg tagja volt Kádár János is.

Fiumei kitérő

A delegáció Hruscsov parancsára utazott, az ő óhajára fogadta őket Tito. Afféle Canossa-járás volt. Eredménytelen is. Az egyik tolmács, aki főként Kádárral foglalkozott, Zelmanović. Ő kíséri el Kádárt szülővárosába, Fiumébe. (Vagy negyedszázad múlva ő az, aki felkutatja Rijekában Csermanek-Kádár János születési okmányait, felderíti, merre dolgozott édesanyja, és erről cikksorozatot ír.)

Budapesten nagy szenzációt keltett egy horvát - vagy ahogy akkor emlegették: jugoszláv - hírlapíró megjelenése. A magyarul anyanyelvi fokon beszélő (élete végén tíz esztendeig a Népszabadságot Zágrábból magyarul tudósító) Zelmanović hasznos kapcsolatokat épít a forrongó fővárosban. Megismerkedik Rajk Júliával, s tán legfontosabb, ?leghasználhatóbb? új ismeretsége Haraszti Sándor, aki a Tanácsköztársaság leverése után a királyi Jugoszláviában újságíróskodott, sőt a nevezetes kolozsvári folyóirat, a Korunk jugoszláviai szerkesztője volt. ?Felejthetetlen, kiváló ember volt - jellemzi Zelmanović Harasztit. - Budapesti tartózkodásom idején úgyszólván naponta együtt voltunk. Én 1956-ban jártam először Pesten, és sokat segített, tekintet nélkül arra, hogy a börtön utáni stigmájával 1956-ban még nem volt veszélytelen jugoszláv újságíróval kapcsolatban állni.?

Feltehetően Haraszti figyelmezteti a Magyar Nemzetnél Losonczy Gézát: használják ki az alkalmat, s valóban, a lap háromhasábos interjút közöl a Zágrábból érkezett kollégával ?jugoszláv társadalmi kérdésekről?, amelyben Zelmanović kifejti: ?A gazdasági demokrácia - a termelők önigazgatása - lehetővé teszi, hogy szüntelenül fejlődjön a politikai demokrácia.? Ezt akarták hallani a Tito-modellt példaként tekintő Nagy Imre-hívek. Ezért fogadták be a zágrábi tudósítót.

Aki gyanútlan. Úgy utazott haza Zágrábba, miután a határon elbúcsúzott a Gerő-Kádár-delegációtól, hogy fel sem tételezte: szinte azonnal újra Budapestre kell mennie. Október 24-én a rádióból értesül a forradalomról, s munkahelyére, a Vjesnik szerkesztőségébe siet, ahol a lapvezetés úgy dönt: mivel Pesten nincs jugoszláv tudósító, a ?magyarszakértőként? ismert, friss kapcsolatokkal rendelkező Zelmanović utazzon Budapestre. Az útlevélért és a beutazási engedélyért, valamint az elengedhetetlen devizáért Belgrádba kellett mennie. A magyar nagykövetség (a nagykövet akkor dr. Münnich Ferenc volt: pár nap múlva ő viszi el Kádárt Andropovhoz) készséges. Egy nap alatt megadják a vízumot.

Azon a napon Kecskemétig jutnak el autóval. Másnap visszamennek Szegedre, onnan a határra, mert nem lehet se telefon-, se távírókapcsolatba kerülni Jugoszláviával, tehát a jugoszláv határőrség épületéből adják első tudósításaikat. A következő napon, október 28-án Budapesten vannak. A Nagykörúton, a Hotel Békében kapnak szobát, s Zelmanovićnak eszébe jut a szálloda múltja: a Britanniában Horthy különítményesei laktak 1919 után. Nem véletlen az asszociáció. Híven tükrözi az akkori jugoszláv álláspontot: félnek attól, hogy Nagy Imre nem tud úrrá lenni a káoszon. A tudósítónak sajátos gondjai vannak: Zágrábbal továbbra sincs összeköttetés, végül, átverekedve magát a városon, az MTI budai székházából a belgrádi hírügynökségnek, a Tanjugnak címezi tudósítását a kéréssel, hogy továbbítsák a horvát székvárosba. Október 28-án 22 órakor kapja meg a Vjesnik a cikket. Másnap közli az első oldalon.

Zelmanović járja a várost. Bejut a Parlament épületébe is, remélve, hogy interjút készíthet Nagy Imrével is. Véletlenül találkozik a folyóson Kádárral, aki elmondja neki: se irodája, se titkársága, viszont fontosnak tartja a Nagy Imre-kormány támogatását. Látja Losonczy Gézát lengyel és francia újságírók gyűrűjében, de meg sem tudja közelíteni. Nagy Imrével sem tud találkozni. Részt vesz Losonczy Géza november 3-i sajtókonferenciáján.

Emlékeiben nem a tájékoztató szövege marad meg, hanem a londoni Observer tudósítója, Lederer Lajos és a konferencián tolmácsoló Boldizsár Iván közötti konfliktus. Lederer ?Rákosi kiszolgálójának? nevezi Boldizsárt, és kijelenti: ?Helye a börtönben és nem a parlamentben lenne.? A jelen levő külföldi újságírók védik meg Boldizsárt.
Sorra küldi a tudósításokat: a zágrábi kötetben nemcsak a három évtizeddel később, 1986-ban újságban is közölt pontos emlékezéseket adták ki, hanem az egykorú riportokat, tudósításokat is. Roppant tájékozott, ami nagy szó a hadiállapot viszonyai között. Támogatja Nagy Imre kormányát, de érzi a veszélyt is. A szovjetekről kellő - és valószínűleg hivatalosan sugallt - távolságtartással fogalmaz. Rengeteget dolgozik: a november 1-jei számban két cikke lát napvilágot: egy elemző ?budapesti levél? és egy éjjeli 23,45-kor leadott ?aktuális?.

November 4-én meghallják Nagy Imre utolsó rádióbeszédét: pakolnak és fizetnek, baltával verik le a garázsról a lakatot, hogy kiszabadítsák kocsijukat, és a nagykövetségre hajtanak. Négy napig maradnak az épületben, már ott találják Nagy Imrét és társait. Az újságírók véletlenül találkoznak Nagy Imrével, Lukács Györggyel, Szántó Zoltánnal, ami azért érdekes, mert az épületben igencsak szűken éltek, sőt az elemi higiéniai feltételek biztosítása is komoly gond volt. November 5-én reggel a nagykövetség egyik gazdasági beosztottja azért keresi meg Zelmanovićot, hogy kölcsönkérje a zsilettjét, mert ?Nagy elvtárs nem tud borotválkozni?.

Hírzárlat a követségen

Az újságírók tehetetlenek. El vannak vágva a világtól: a nagykövetségen kevés a rádió, és azt a menedékjogot ?élvező? magyarok lefoglalják. A városba nem járhatnak ki, a követség telefonjait, rövidhullámú rádióját nem használhatják. Ráadásul sejtik: mindarról, ami itt történik, aligha tudósíthatnak. (1958-ban Zelmanović már Bonnban dolgozik, amikor értesül Nagy Imre kivégzéséről. A nyugati kollégák tudnak arról, hogy '56-ban Budapesten dolgozott. Megrohanják, kedvező honoráriumajánlatokat kap, ha megírja emlékeit. A tudósító kénytelen minden kérést elutasítani, mert szigorú titoktartásra kötelezték őket.) Végre a nagykövet megszerzi a szovjet városparancsnokságtól a szükséges ?bumáskákat?, s a hírlapírók hazatérhetnek. November
9-én, Röszkénél lépik át a határt.