
Tíz éve alatt a Smartnak tömegcikké kellett volna válnia, ezzel szemben alig kétszázezer példány talált belőle gazdára - annak is az oroszlánrésze Olaszországban, ahol a Fiat 500 és 126 eltűnése óta betöltetlen volt a szűk városi sikátorokban használható kiskocsi szerepe. De gyártásának tizenhét éve alatt Fiat 500-ból például csaknem négymilliót adtak el, ennek java részét pedig az 1960 és 1972 közötti időszakban. Kis túlzással hússzor olyan jól fogyott, mint a Smart.
Nem kell ahhoz lángelmének lenni, hogy bárki lássa: amikor azonos áron mérnek egy családi használatra alkalmas, tűrhetően felszerelt, egészen kényelmes és szemrevaló kiskocsit (mondjuk egy Toyota Yarist vagy egy Fiat Puntót), és vele szembe állítják a mindössze kétszemélyes, lényegében csomagtartó nélküli és már csak a méretei miatt is játékszernek látszó mikroautót, akkor a nagy többség az első opció mellett voksol. Ezen az sem változtat sokat, ha mindenünnen egyre csak azt hallják, hogy a Smart étvágytalan, félautónyi parkolóhelyen elfér, ütközés esetén biztonságos, ráadásul rendkívül környezetbarát.
Mert a Smartnak az árán és a viccességén túl még számos betegsége akadt. Például a gyenge motor és a lajhártempóban működő, hatfokozatú, robotizált váltó. Vagy a rugózás, amelyet igen keményre vettek, hogy a lehetetlen arányú doboz autópálya-tempónál is az úton tudjon maradni. A korai Smartok utasait ennek következtében a rosszullét környékezte a dobálástól, amikor Budapesten kellett közlekedniük. Később valamelyest finomítottak a rugózáson, de a többi probléma maradt. Bukott is a kiskocsin a Mercedes rendesen.

Az új majd mindent rendbe tesz. Az összes kifogásolt ponton javítottak, az ára pedig, ha lejjebb nem is ment, legalább nem is eszkalálódott - manapság már ennyinek is örülünk. A továbbra is Smart Fortwóként árult mini tizennyolc centiméterrel hoszszabb a korábbinál, nagyobb, erősebb, tisztább üzemű, még takarékosabb motorok hajtják (a Mitsubishi állítja elő 61 és 71 lóerős kivitelben, illetve a mostantól már csak felárért kapható turbóval 84 lóerősként is).
A robotizált váltó (amely alapvetően egy hagyományos szerkezet, de a fokozatait automatika pakolgatja helyettünk) pedig már nem hat-, hanem csak ötfokozatú, és a gyorsabb kapcsolás érdekében radikálisan átdolgozták. Hosszabb a karosszéria, ezért még több lesz benne a hely, s a csomagtartója is végre használható, 220 literes (a korábbié 150 volt), sőt, tetőig pakolva akár 340 liternyi cucc is belefér. A nagyobb tengelytáv mindenféle elektronikus hókuszpókusz nélkül is biztosabb futást, finomabb rugózást garantál, bár a menetstabilizáló rendszer továbbra is szériafelszerelés.
A jelentős átalakulásokat nem kísérte látványos külső megújulás: az új kocsi vonalai kicsit tisztábbak, talán unalmasabbak is, a hátsó lámpák pedig kerekek. Az új annyira hasonlít a régihez, hogy kétszer is el kellett olvasnom a képek nevét, amikor e cikkhez leadtam a fotókat. Én igazából csak a kilincsek formájából veszem észre, hogy az új Smartot látom-e, vagy a régit. Remélem, az olvasók nálam jobb autófelismerők.

A régi Smart megjelenésekor sokszor elhangzott, hogy szerényebb biztonsági rendszerrel, 100 km/h-ra korlátozott végsebességgel nem kellett volna talán annyira túlkomplikálni az autót, és akkor jóval olcsóbban lehetett volna adni. Az új sajnos nem ezt az utat követi - a benzines és a dízeles (45 lóerős) változat, valamint a motoros vászontetős kabrió belépőára ugyanaz lesz, mint a leköszönő szériáé. Igaz, itt a vevő többet kap a pénzéért.
De talán jobban méltányoljuk a mini árát, ha figyelembe vesszük, hogy a valódi 45 km/h-ra korlátozott sebességű, szintén csak kétszemélyes, a Smartéhoz képest tojáshéj-szerkezetű, zajos és rémesen puritán, B kategóriás jogosítvány nélkül vezethető Aixam és Ligier autópótlók csaknem hárommillió forintba kerülnek. Nemcsak nálunk - egész Európában. Akkor pedig ugyanannyiért talán jó vétel a komfortos és jól felszerelt Smart...














A legutóbbi hozzászólásokat szeretném legelöl látni