?...a háború szolgálatában?

Az effajta könyvekre szokták mondani első ránézésre, hogy forrásértéke tagadhatatlan, meg hogy a történelem oktatásában megkerülhetetlen, meg ilyenek, ami magyarra lefordítva annyit tesz, jó, hogy van, de nem olvasni lesz. Mert hát ki akarna hatvan-egynéhány éves unalmas jegyzőkönyveket olvasni? Hogy mit volt szabad megírniuk a hajdani magyar újságoknak, és mit nem.

Na, ez lenne csak a tévedés! Mert - hogy mindjárt az értékelésre váltsunk - ami engem illet, rég nem olvastam ennyire érdekes, tanulságos, meglepő és megrázó könyvet egyszerre. Szórakoztatót is mondanék, ha mernék.

Hogy így lett, annak persze több oka van. Az egyik, hogy az itt közölt negyvenhárom ülésjegyzőkönyv a szó eredeti értelmében nem is az, hanem inkább egyfajta összefoglalás, emlékeztető. Vagyis tudatosan megkomponált írásmű, olyan ember (Haraszthy Elemér) munkája, aki nemcsak remekül tudott írni, de pontosan tisztában volt az elhangzott félmondatok jelentőségével is. A másik ok a miniszterelnöségi sajtófőnök, Ullein-Reviczky Antal személye. Ő a kötet főszereplője, ő találja ki ezt a kötetlen összejöveteli formát, ahol a kormányzat tájékoztatja, informálja, orientálja a lapok vezetőit, ő tartja kézben a szálakat, az információkat és az embereket. Jó humorú, elegáns világfi ő, aki igazi szellemi párbajjá változtatja ezeket a találkozásokat.

Fontos ok még, persze, a kor, ez a szűk év, amikor a magyar közvélemény (és a politikusok) egy része még azt hitte, hihette, hogy az a világ, amelyben élnek, kimenekülhet valahogy nyugati irányban a háborúból, hogy minden folytatható. A kötet igazi feszültségét az adja, hogy mi már tudjuk, amit a szereplők nem. Az ő pályájuk (gyakran életük is) rövidesen véget ér, a világ, melyet képviselnek, eltűnik. Mintha a Titanic pincérei beszélnének süllyedés közben a holnapi menüről.