Hetilap kereső

Csák Gergely írása

Biztosan találkoztál már olyan aikido-hirdetéssel, amelyben az aikido „ősi, eredeti forrását” kínálják neked, vagy egyenesen magát a „tiszta aikidót”. Szomorú, hogy sokan bedőlnek még ennek a reklámfogásnak. De ami még rosszabb: az ilyen megfogalmazás mögül élesen kirajzolódik egyes aikido-oktatók ellentmondásos gondolatvilága.

„Nem lehet az a kérdés, hogy kinek ki a mestere, és hogy amaz jobb vagy rosszabb mint egy másik. Aki választott, és akit választottak azok döntöttek, nekik megfelelt, és ezt tiszteletben kell tartani akár tetszik akár nem.”

(Plagány Zoltán, 3. dan aikikai)

Azért ezzel az idézettel indítok, mert tökéletesen megfogalmazódik benne minden, amit egy érett harcművésznek mondania illik, sőt: mondania kell a többi aikidókáról. A hivatalos diskurzus megment minket attól, hogy megsértsük a másikat és azt mondjuk: nem jó az aikidód. A mienk jó, a tied nem. A mienk tiszta, a tied – milyen is? Zavaros? Piszkos? A mienk ősi, a tied – „modern”?

Helyette azt mondjuk: a te aikidód nekem nem tetszik. Így még tarthatjuk egymással a kapcsolatot és a szívéjesség is megmaradhat.

Az aikido ilyen lesz és ilyen is marad, amíg világ a világ. Egymás szemében udvariasak vagyunk, látszatszövetségeket kötünk, majd gyorsan elfordulunk, hogy ne látszódjon, amit valójában gondolunk. Szükségünk lenne egymásra, de különbözőségeink Magyarországon sokkal élesebben rajzolódnak ki, mint külföldön. Diplomáciai érzékünk is jóval gyengébb.

De miért történik mindez?

Az aikido nem versenysport. Nincsenek érmek, helyezések. Nincsenek győztesek és vesztesek. Az aikido szubjektív harcművészet – nehéz eldönteni, ki a jobb. Minek alapján döntenél? Hiszen még az egyes mesterek között is hatalmasak a különbségek. Mégis, mind aikidónak hívják a saját maguk harcművészetét.

Egyszerűen érzelmi alapon döntünk, szubjektíven. Aki szimpatikus, ahhoz járunk edzeni.

Mint minden művészet esetében: van, aki a technót hallgat, van, aki klasszikusokat. Ízlés dolga. De gustibus non disputandum – ahogy a latin mondja. Van, aki XY mester edzőtáboraira jár, van, aki YZ-jére. Neki az tetszik. Mással nehéz lenne indokolni. A „hivatalos diskurzus” (lásd a fenti idézetet) tehát megmagyarázható és valahol igaz.

A gond ott kezdődik, amikor valaki XY „tiszta gyakorlásáról” kezd papolni, vagy YZ „ősi technikáiról” beszél. Ekkor ugyanis kibújik a szög a zsákból: óhatatlanul összehasonlítja az ő aikidóját a másikéval és kibukik belőle, hogy kié a jobb. Persze, hogy az enyém – vágja rá bárki, aki nem próbál álszerénysége mögé bújni. Mindannyian tudjuk, hogy a mi technikánk jobb. De legalább nem mondjuk bele mások szemébe, vagy írjuk ki a honlapunkra. Ez ugyanis mélyen sérti az összes többi aikidóst – innen a kódolt konfliktus, amiről a cikk elején írtam.

A sértés viszont csak egy dolog. Sokkal rosszabb, amikor az „XY tiszta gyakorlása”- és „YZ ősi technikái”-kifejezések mögé nézünk. Mert emögött egyszerű motivációk bújnak meg: a többiek kizárása az aikidóból. Csak mi létezünk, hiszen a mi aikidónk „tiszta”, meg „ősi”. A többiek emiatt nem is aikidóznak – nem aikidózhatnak - igazán.

Mondhatjuk egy mesterről, hogy a technikáit „tisztán” hajtja végre, hiszen kevés a felesleges mozdulat és nagyfokú a koncentráció. Mondhatjuk, hogy valaki az „ősi” aikidót gyakorolja, ha pl. lemásolja Ueshiba mester mozdulatait a Youtube-ról (ilyen is van, igaz, hamar hiteltelenné válik). De ebben a harcművészetben vigyáznunk kell a nyelvünkre is: senkinél nincs a Bölcsek Köve, az Abszolút Tudás. Mindenkinek magának kell megtalálnia az utat a Fuji tetejére, a tökéletességhez.

(A szerző aikido-oktató)