Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Hallgatott már farkasüvöltést svéd fenyvesekben? Tudta-e, hogy a dánok szerint kell bambusz a magyar gulyáslevesbe? Kíváncsi arra, milyen egy bolgár Krisna-felvonulás? Szeretné kipróbálni, milyen a bosnyák jégkrém? Vannak, akik valamennyi kérdésre igennel tudnak válaszolni. Üzletemberek, világutazók? Dehogy, csupán a magyar labdarúgó válogatottat követő szurkolók.

Talán az új idők kezdetét jelzi, hogy a kezdetben magányos farkasokból, majd kisebb baráti társaságokból szerveződő pár tucatnyi szurkoló Albániában több száz fővé duzzadhat, hiszen három nagybusz már megtelt, és több nagyvárosban is szerveződnek kisebb-nagyobb buszok.

Útra kelő magyarok
Jobb lett a válogatott? Meglehet. Valószínűleg a továbbjutás még mindig élő halvány reménysugara, és helyenként mutatós játék az elsődleges oka a növekvő utazási kedvnek.

Másodsorban maga a minden emberben jelen lévő utazási kedv, a kalandvágy, és a kikapcsolódás lehetősége a haverokkal.
Ráadásul a válogatottal szembeni lecsökkent elvárásnak hála akár egy idegenbeli gól, vagy pont is okozhat elégedettséget az útra kelőknek. Így is akad nem kevés Júdás, aki magyar létére is olasz válogatott mezben szurkolta végig a taljánok elleni mérkőzésünket, de a közel harminc évnyi kudarcsorozat okozta sikeréhség meglepő módon mégis a válogatott felé fordította a magyar futballbarátokat. Az természetes, hogy a brazilok, vagy az olaszok tízezreket vonzanak, de a görögök és az albánok ellen is jóval húszezer fölött volt a nézőszám, a bukdácsoló Várhidi csapatnak is több ezren tapsoltak Málta, vagy Moldova ellen.

Ez híven bizonyítja, hogy több ezer futballszurkoló összegyűjtéséhez nem kell misztikus politikai szervezet, csupán egy szerethető válogatott, és egy nemzeti lobogó. No meg egy mindenre elszánt szervező, aki telefonszámlát és bosszúságot nem sajnálva megszervezi az utat – próbáljanak csak meg olyan társaságot keresni, aki hajlandó elmenni Albániába, ráadásul fociszurkolókat szállítva. Mindezt persze a lehető legolcsóbban, és a lehető legnagyobb biztonságban. Garantálom, hogy megszaporodnak az ősz hajszálak a kobakokon!
De mi vár arra, aki nekivág egy ilyen túrának?

Dán gulyás, bolgár pizza, Hare Krisna!
Sok pénzre nem lesz szükség. Bulgária alig tíz, Svédország valamivel több, mint húsz ezer forintnyi útiköltséget jelentett. Értelemszerűen Szófiában ebédelni szintén lényegesen olcsóbb, mint skandináv éttermeket látogatni, bár mégis utóbbi kiruccanásnak köszönhetünk egy igazi kulináris kalandot.
„Ungarische Gulaschsuppe” –hirdette büszkén a német felirat a dán komp étlapján, hogy távoli tájak ízeit is játszi könnyedséggel készítik el az átkelés egyhangúságát enyhítendő. Mivel a felirat tényleg semmi kétséget nem hagyott afelől, hogy ez tényleg gulyásleves, kíváncsiságom által hajtva azonnal ráböktem az étlapon. Nem hiszem, hogy a szakács el tudná helyezni Magyarországot a vaktérképen, ugyanis az alábbi alapanyagokat használta fel: Bambusz, gomba, kukorica, a fűszerek közül pedig a curry íze dominált. A nemzeti színekben pompázó, magyar útlevelét lóbáló felháborodott vendég láttán visszavonulót fújt a személyzet, pedig a végsőkig állították, hogy a magyarok igenis így eszik a gulyást.

Itt úgy éreztem biztosra megyek, de Szófiában a cirill betűs, bolgár nyelven íródott étlap láttán csak tamáskodva vonogattam a vállam. A bolgár pizzériában egyébként szemrebbenés nélkül le lehetett alkudni a pizza árát két euróról egyre, ellenben sörvásárlási szándékainkat meghiúsította egy hátsóbejáraton besurranó, szigorú tekintetű rohamrendőr. Itt érdemes leszögezni, hogy nem mindennapi karhatalom ólálkodott körülöttünk.
Még ma sem tudjuk, hogy bennünket védtek-e, avagy a helyieket. Mindenekelőtt alkoholtilalmat hirdettek ki –amit később enyhítettek, végül feloldottak -majd feltűnés nélkül a nyomunkba szegődtek a városnézéskor. Senkinek nem tűnt fel a nyomunkban settenkedő három szálfatermetű, állig felfegyverzett gyalogos, és a két lovasrendőr –ez ötünkre jutott. Amikor meg szerettem volna nézni egy helyi Krisna-felvonulást a helyi Városligetben, egy félretolt ág mögül két újabb rohamrendőr gurult elő, de egy barátságos mosoly után eltűntek egy bokorban.

Kétarcú Balkán
A bosnyák rohamrendőrök ellenben nem mosolyogtak. Bár színüket sem láttuk a mérkőzés kezdetéig, az első gyanús megmozdulásra válogatás nélkül kezdtek ütni-verni mindenkit. Meghallgatták a magyarokra panaszkodó bosnyák vezérszurkolót, komoly bólogatást követően a biztonság kedvéért őt is elpáholták pár hazaival egyetemben, majd távoztak. Nem utolsósorban itt nyert a magyar válogatott. A helyiek egyébként meglepően barátságosak voltak a stadionon kívül, és ahhoz képest, hogy muszlimok, igen sokat isznak.
A Balkán egyébként olyan tájakat varázsol elénk, amit Nyugat-Európa soha nem tudna nyújtani. Vadregényes szurdokok, magas hegyek, érintetlen tájak, vagy éppen történelmi emlékek. Arról nem is beszélve, hogy rendkívül olcsó, még átlagfizetésből élő magyaroknak is. Harmadrészt: egy mosollyal kenyérre kenhetőek a helybéliek, bár a meccs ideje alatt nincs barátság.
A helyi kulináris élvezeteket ellenben a világ minden kincséért sem érdemes kihagyni, bármennyire is igyekszik minket a városban mászkálásról lebeszélni a helyi rendőri erő. Soha nem éreztem magam létemben fenyegetve, de a Balkánon ettől még nem árt az óvatosság, mert a helybéliek hangulata pillanatok alatt megváltozhat.

A skótok sem spórolnak az érzelmekkel
De ne gondolják, hogy Nyugat-Európában nincs szenvedély és öntudat! Manchester felé tartva érdeklődtem angol barátomnál, hogy milyen veszélyeknek van kitéve egy angol nagyvárosban egy vendégszurkoló.
- Semmilyennek –rázta meg a fejét mosolyogva –bár részeg és hülye emberek mindenhol akadnak. Ne hidd, hogy minden angol futballhuligán!
- Persze –bólintottam
- De ha vannak is ilyen emberek, akkor mi van? –vonta fel szemöldökét az egyébként sofőrként dolgozó, negyvenes éveiben járó elegáns úr.
- Hát…akkor van a verekedés. Szerintem.
- Akkor is mutasd, honnan jöttél. Legyél büszke! Lengesd az országod zászlaját, mutasd a mezedet, és állj ki magadért. Légy rá büszke, hogy magyar vagy! – az utolsó mondatnál szikrák lobbannak a szemében.
- Én büszke vagyok…-válaszoltam óvatosan.
- NEM! – csap nagyot a székére, most már teljes extázisban – Az a csapat teérted fog kifutni az Old Trafford gyepére. Az a csapat MAGA MAGYARORSZÁG! Ugyanazt a mezt fogják viselni, mint Puskás! –ordítja az arcomba. Ez némi magyarázatként szolgál arra, hogy mi fűti a csapatukat külföldre elkísérő angolokat –a sörön kívül.
- Úgy van fiatalember! Hajrá magyarok! – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy elegáns, idős hölgy.
- Ön nekünk szurkol?
- Természetesen. Én ugyanis skót vagyok –márpedig egy skót soha nem szurkolhat Angliának.

Útra fel!
Mi vár ránk Albániában? Az biztos, hogy nem mindennapi utazásra számíthat az a közel háromszáz magyar, aki útra kel. Kétezer méter magasságában még havas hágók, Tiranában már mediterrán tavasz. Vigyorgó, haverkodó, millió kacatot áruló helyiek, akik a meccsen minden magyar labdaérintés dobhártyarepesztő füttyel fognak honorálni. Azt mondani sem kell, hogy a helyi rendőrökkel jobb nem összeakasztani a bajuszt. Ellenben most őszintén: rendes körülmények között mikor vetődnék el a világ eme szegletére? Hiszen tudjuk, a csodákra akkor találunk rá, amikor nem is keressük, vagy éppen nem számítunk rá. Szeretnének többet tudni Albániáról anélkül, hogy végigzötykölődnének a Balkánon? Akkor olvassák el úti beszámolónkat. Vagy inkább tartsanak velünk. Bízzanak a sofőrökben és ne tartsák szárazon a torkukat: Hajrá magyarok!

Ajánlott oldal: hajramagyarok.blog.hu