Hetilap kereső

Karlovitz Kristóf írása

Az autózás aranykorában, a hatvanas években csodálatos kocsikat építettek, amelyek köré mítoszok szövődtek, és dollármilliókért kelnek el az aukciókon. De milyen lehet ma beülni a volánjuk mögé? Egyszerre felemelő és kiábrándító, állítja KARLOVITZ KRISTÓF, aki az idén százéves Alfa Romeo múzeumának kincseit próbálhatta ki.

Képzeljenek el egy tűzvörös, kecses, könnyedségében is agresszív megjelenésű sportkocsit, amint az olasz park kifinomult környezetében megcsillan rajta a napsugár – egyszerűen mesés! Valódi drótküllős kerekek, igazi fából készült filigrán kormánykerék, az ülést persze természetes bőr borítja, hisz akkoriban hol volt még a műbőr, a sárvédők nemes ívét nem szélcsatornában tervezték, hanem a formatervezés művészei rajzolták, és amikor felnyílik a hosszú gépház, megilletődötten szemlélem a telivér hathengeres versenymotort, amelynek kurta, teljesen nyitott kipufogója az ajtó alatt torkollik a szabadba.

Hát még amikor beindítják! A mechanikus zajokból, a szívócsövek harsogásából és a kipufogó dübörgéséből összetevődő, zabolátlanul nyers, kirobbanó energiát sejtető hangorkán csírájában fojt el minden beszélgetést, sőt amikor a hatalmas fordulatszámmérő mutatója fellendül a piros vonalig, átlépi a fájdalomküszöböt. Egy valódi versenyvadállat! És nem akárki hajtotta uralma alá, vitte győzelemre: ezzel a kocsival lett első az autósport történetének hérosza, Juan Manuel Fangio az 1953-as Gran Premio Supercortemaggiore-futamon. Mit adna érte egy gazdag gyűjtő? Egy vagyont – már csak azért is, hogy beleülhessen!

És én, a szerencse kegyeltje beleülhetek, sőt vezethetem az Alfa Romeo 6C 3000 CM-et a gyár próbapályáján, ráadásul olyan valakiként, aki nem könyvből ismeri az Alfa múltját, hanem anno látta versenyezni az autóit, szemtanúja volt a diadalainak, és életre szóló élményként őrzött meg mindent. Ilyen pillanat csak kivételesen adódik az életben – amikor százéves születésnapját ünnepli a milánói cég, és egyetlenegyszer kihozza múzeumából a nagy klasszikusokat: tessék kipróbálni!

Az isteni díva e pillanatban földi lénnyé, makrancos hölggyé változik. Beülni? Szépítő kifejezés! Szó szerint bepréselődni kell a jóval kisebb termetre méretezett helyre, békatartásban is mélyen a combomba nyomódik a volán, ami nem könnyíti meg a szteppelést a túl közel elhelyezett pedálokon. Pedig szükség van erre, hiszen nem szinkronizált a váltó, felkapcsoláskor dupla kuplungozásra, visszakapcsoláskor még gázfröccsre is szükség van. Hogy jobbkormányos a gép, nem probléma, megszoktam az ilyet, de ahogy birkózni kell vele, az nem közönséges. Brutálisan lő ki a 250 lóerejével, kanyar előtt teljes erővel nyomom a féket, az íven pedig szkanderezhetek a szervo nélküli kormánnyal. Érzem, hogy minden pillanatban kitörne a bestia, küzdök, mint disznó a jégen, közben a fejem persze messze kiáll a szélvédő fölé, a szám sarkát nemcsak az üdvözült vigyor közelíti a fülemhez, hanem a szélnyomás is. Két kör, visszagurulok. Nagyszerű volt, óriási volt, eget hasító gyönyör volt – elég volt!

Hát igen, aranykor... Üres utak és gyors autók kora, amikor nem számított a fogyasztás, nem létezett sebességkorlátozás, kutya se törődött légszennyezéssel, ügyet se vetettek a biztonságra... Akinek akkor volt egy jó kocsija, és meg is úszta, istenieket autózhatott. De az a kor, a naiv ártatlanság kora elmúlt. Ma már tudjuk, hogy vigyázni kell a környezetre, ismerjük a veszélyeket, lelkiismereti teherrel ülünk autóba, minduntalan vészcsengők szólnak a fejünkben. Nem lélekvesztőt, hanem biztonságot szeretnénk. És ha összehasonlítjuk Fangio autóját egy mai Alfa Romeóval, akkor nemcsak a kötélidegzetű argentin hidegvérét és bravúros ügyességét csodálhatjuk meg, hanem az autótechnika fejlődését is. Egy mai közönséges családi Alfával gyorsabb köröket tudnék menni azon a pályán, mint a muzeális versenygéppel, mert bombabiztos a futómű, érzékeny a szervokormány, cirógatásra fog a fék, és ha mégis besokallnék, segít az elektronikus menetstabilizáló. Na most, akkor mit is nevezhetünk igazi fénykornak? Az ötven-hatvan évvel ezelőtti időszakot csak az emlékezet szépíti meg.

A jelen autói sokkal jobbak és könnyebben vezethetők, csak éppen egyre kevesebb helyen és alkalommal lehet kihasználni a sebességüket. Most, e különleges próba után mégis azt mondom: örülök az alkalomnak, mert még jobban tudom értékelni a mostani Alfák komfortját és biztonságát. No meg azt, hogy valamivel gyorsabb is vagyok velük...