Hetilap kereső

Csikós Zsolt írása

Tizenhárom évvel ezelőtt a Ford megmutatta a többi gyártónak, hogyan kell érdekes, jó, élvezetes és megfizethető kompakt kocsit gyártani. CSIKÓS ZSOLT szerint a harmadik generációs Focus még mindig a kategória élén van – csak közben mások lettek az elvárások.

A rutinos autógyártók ismerik a trükköt: egy-egy mintaszerűen jó, extra erőfeszítéssel létrehozott, népszerű típus sodrában autógenerációk lehetnek sikeresek. A következő lehet akár félvállról vett hakni, néhány új elemmel frissített, de változatlan belső tartalmú, a korral lépést csak ímmel-ámmal tartó kocsi – úgyis veszik majd.

Tucatjával lehetne felhozni példákat: a kiváló első és a középszerű második generációs Fiat Punto esete, a Honda Civic, amely izgalmas, megbízható kocsiból a mostani, korántsem annyira jól szereplő buci lett, vagy akár a Mercedes, amely évtizedekig a hatvanas–nyolcvanas évekbeli autóinak tartósságára utalgatva adott el minden újabb E-osztályt, holott az újabbak közel sem kínálták a felhőtlen használat örömét.

Hasonló történt a Ford Focusszal is. Az első, 1998-as generáció mindent tudott, amire vágyni lehetett. Megjelenésekor, mint minden előremutató dizájn, sok vitát váltott ki, de az idő eldöntötte, hogy az irány helyes volt. Belső tere tágas, kivitele megfelelő, motorjai modernek voltak, s az ára sem szökött az egekbe. Ha akadtak pontok, amelyeken a konkurensek jobbnak bizonyultak – a rugózási kényelmet szokás itt elővenni –, a Focus további ütőkártyát tartott a kezében. Mindnél jobb volt vezetni. A volt Formula–1-es világbajnok, Jackie Stewart is ott bábáskodott a futómű hangolásánál, de a drága és igényes, több lengőkaros hátsó felfüggesztés is kiemelte a Focust a többi közül.

A második széria kevésbé merész formát, komfortosabb viselkedést hozott. Ám az elsőből átülők feltehetőleg annyira örültek az igényesebb belső kivitelnek, a jobb rugózásnak, hogy észre sem vették a kocsi eltompulását. Sikeres lett ez is, hiszen az ezredforduló után a közízlés amúgy is a komfortosabb autók felé fordult. Megkockáztatom: a Focus második kiadása még jobban követte a vásárlói igényeket, mint az első. Bár annyira különleges már nem tudott lenni.

Most a harmadik generációnál járunk, egy ötajtós, 150 lóerős, turbós benzinmotorral hajtott Ecoboost változatot próbálhattam. Ez a teljesítmény ma talán már nem tűnik soknak, de ne feledjük, az első Focus sportkivitele csak 170 lóerős volt. És ha valaki mégis többre vágyik, háromszázezer forinttal többért létezik 180 lóerős Ecoboost kivitel is – tessék, lehet reklamálni.

150 lóerős Focust már hatmillió forintért kapni Trend Plus felszereltségben, s a Titanium kivitel is hozzáférhető 6,3 milliós indulóáron, amihez a tesztautónál hozzájött pár százezer forint értékű gizgaz is. Nem sok ez, hiszen egy effajta erős, jól felszerelt autó használhatóságban, szerethetőségben fényévekre van a 4,8 milliós, 105 lóerős, kopár alapváltozattól. Ez a Focus persze ismét vitákat szít majd formájával, s félő, hogy a túldíszített orr, a furcsa övvonal és a koncepciótlan hátsó kiképzés a kötelező hozzászokási idő után sem érik majd össze olyan szépen a fejünkben, mint az első. Vegyék pirosban, úgy legalább a hátsó lámpák amőbaformája nem látszik.

Centiméterben mérve bőséges benne a hely, sőt, literre a csomagtartóban is. De a centiméter és a liter nem minden. A műszerfal például fölöslegesen óriási, beszállásnál belóg az ajtónyílásba, az ember beleüti a térdét, ha nem vigyáz. A csomagtér nagy alapterületű ugyan, de lapos, ráadásul nem kínál egyedi átalakítási lehetőségeket, csak a szokásos ülésdöntögetést. Az első tetőoszlop pedig annyira rossz helyen meredezik, hogy szűkebb kereszteződésekben nemcsak gyalogosokat, de teljes autókat is képes kitakarni.

Minden más szempontból azonban kimagasló a Focus. A motor bárhonnan, bármeddig, szinte mechanikai zajok nélkül, lenyűgözően húz, közben pedig oly kevés benzint kér, hogy az ember olykor gyanakodni kezd – nem turbódízel véletlenül? Finom a váltó, jó a fék, az ülések kiválóak. Még jóval az autópályán engedélyezett tempó fölött is igen csendes, csak a gördülési zaj erősödik fel hirtelen bizonyos útburkolatfajtákon. Ez szerencsére nem jellemző.

Az igazi Focus-védjegy, a csodás, sportos vezethetőség pedig megmaradt. A kormány finom, precíz, az autó úgy fordul be a kanyarba, hogy a vezető a teste kiterjesztésének érzi – az ilyen viselkedés megvalósításához sok százezer próbakilométer, rendkívüli mérnöki agymunka, kivételes tesztelői hozzáértés szükséges.

Egy tesztautó, amelyen nehéz fogást találni. Minden funkciója átlagon felüli, s az ára is a földön marad.

A harmadik generációs Focus pontosan olyan, amilyennek lennie kell. Csak valahogy karaktere nincs – itt már nem tudok rámutatni, miért kell inkább ezt megvenni, mint az Astrát, a Golfot, a Mazda 3-ast. Mert időközben azok is hasonlóan grammra kiporciózott, ügyes autók lettek. És van köztük szebb is. Hogy melyik, az egyelőre maradjon titok.