Papíron van ugyan közvetlen elődje a Hyundai kompakt szabadidő-autójának, de az ix35 FÉJJA ZSOLT szerint európaibb, kívül-belül modern, a kategória nevesebb képviselőivel is bátran összevethető autó lett.
Emlékeznek a Hyundai Tucsonra? Mentő kérdés: emlékeznek bármilyen korábbi Hyundai-modellre?
A válasz nagy eséllyel és nagyon méltatlanul: nem. Pedig a dél-koreai autók az utóbbi időben megérdemlik a figyelmet, az emlegetett Tucson szabadidő-autó például a Kelley Blue Book értékelése szerint egyike 2008 tíz legjobb, egyetemistáknak való új kocsijának, ami talán még annál is nagyobb elismerés, mint hogy én – néhány részletét leszámítva –
már egy 2006-os tesztemben is dicsértem. Igaz, nem felsőoktatásban részt vevő hallgatókat, hanem overallos vízcsőfektetőket képzeltem hozzá, azt ugyanis nehezen hittem, hogy valaki, aki a szabadidő-autók vezetőihez hasonló életmódot folytat (vagyis 99 százalékban aszfalton változtat helyet), az egyébként kellemes, de kissé esetlen külsejű Tucsont választja a kategória rengeteg divatosabb külsejű autója közül.
Nem tudom, hogy az amerikai egyetemisták vagy az európai munkások miatt, de a Tucson szépen teljesített, utódjánál mégsem bíztak kizárólag a praktikumot és az ár-érték arányt értékelő tömegekben. A márka aktuális európai típusjelölési rendszere szerint ix35-ösnek nevezett, Németországban tervezett Hyundai nem akarja szögletességgel demonstrálni terepjáró voltát, nagyon nem: ez bizony egy divatos szabadidő-autó, igen szoros műszaki rokonságban
a Kia Sportage-dzsel, ám annál sokkal harmonikusabb külsővel. A folyékony szobrászatnak nevezett formanyelv határozottan jól áll neki, a hatszögletű hűtőmaszk – amely fokozatosan minden Hyundaion megjelenik majd – és az élekkel szabdalt orr komoly külsőt ad az ix35-nek, de nem hivalkodik, és tökéletes összhangban van a kocsi oldalának és farának vonalaival, domborulataival.
A Tucson külsejének darabosságát lehetett a terepjárós stílusra fogni, sőt akár még szeretni is, de a csupán néhány ergonómiai bakival feldobott, alapvetően dögunalmas, igénytelen anyagokból összerakott műszerfalat aligha sajnálja bárki, aki beleül az ix35-be. A kék műszerfal-világítás vitatható ugyan – már a Volkswagen is leszokott róla –, de a fedélzeti számítógép információit váltó gombon kívül minden a helyén van, és érezhető, hogy nemcsak a kapcsolók és kijelzők elhelyezéséért felelős mérnökök, hanem a dizájnerek is eltöltöttek jó néhány munkaórát a tervezőszoftverek használatával. A fordulatszám- és a sebességmérő óra közepén kapott egy-egy kisebb kört a hűtőfolyadékhőmérséklet-mérő és a benzinszintjelző, ettől frissnek hat,
mégis jól leolvasható. Az anyagok látszatra jobbak, mint tapintásra – bár autós szakírókon kívül aligha kopogtatja vagy nyomogatja valaki a műszerfal borítását –, a tesztautó barnás árnyalatú matériái kifejezetten jól néztek ki. A jobban felszerelt változatoknál a belső visszapillantó tükörbe integrálták a tolatókamera képét, a hátsó utasok ülepének is jár fűtés, az automata klímaberendezés kétzónás – vagyis az ix35 nemcsak felzárkózott a konkurensekhez, hanem erős pozíciót foglalt el.
Bár az ix35 a hatalmas frontrésze, magasan fekvő motorházteteje és az oldalnézeti nagy lemezfelület a kis ablakok aránya miatt nagyobbnak érződik a valóságosnál, az alsó középkategóriába tartozik, a tizenöt centiméteres magasságkülönbséget leszámítva gyakorlatilag milliméterre akkora,
mint egy Opel Astra. A helykínálata viszont bőségesebb: átlagon felüli testmagassággal is kellemesen elférni elöl és hátul egyaránt, a csomagoknak még úgy is bőven jut hely, hogy a padló alatt teljes értékű és méretű pótkerék lapul. A kényelmes utazáshoz megfelelő a futómű is: nem túl lágy – magasabb súlypontú autóknál az nem is tesz túl jót a gyomornak –, sima burkolaton magabiztos, a magyar úthálózat jellegzetességeiről viszont tájékoztatja az utasokat, ha a vezető a kissé érzéketlen kormánnyal nem minden úthibát kerül ki.
A pezsgő és lüktető élet ma a városokban zajlik: az ix35 is itt érzi magát igazán elemében – oszlatja el az esetleges félreértéseket a magyar Hyundai-honlap, ennek megfelelően az olcsóbb, kisebb motorral szerelt változatoknak csak az első kerekei hajtottak. Az efféle autókhoz jobban illő karakterisztikájú dízelmotorok közül a legkisebb, 1,7 literes hengerűrtartalmú hajtotta a próbapéldányt is. Még a forgalmi engedélyben is ellenőriztem, érzésre a 136 lóerős kétliteresre tippeltem volna.
115 lóereje nem tűnik soknak a több mint 1,4 tonnás tömegéhez, de ha a városi pezsgést és lüktetést nem pirostól pirosig gyorsulva akarjuk fokozni, nem lesz rá panaszunk. Hatfokozatú, pontosan kapcsolható kézi váltójával autópályán is csendben, hét-nyolc literes száz kilométerenkénti fogyasztással autózhatunk, a 260 Nm-es forgatónyomaték előzéshez is elegendő rugalmasságot biztosít. Nem volt szerencsém a 184 lóerős dízelhez, de feleslegesen erősnek gondolom.
Volkswagen Tiguan, Ford Kuga, Nissan Qashqai – és Hyundai ix35. Az ötcsillagos Euro-NCAP törésteszteredménnyel büszkélkedő, ötmilliós indulóártól kapható dél-koreai szabadidő-autó (testvérmodelljével, a Kia Sportage-dzsel együtt) már nem a „futottak még” sorban szerepel a kompakt SUV-k között, az ötéves garancia és assistance szolgáltatás is a gyártó magabiztosságát jelzi. Overallos férfiaknak egy használt Tucsont ajánlok, a többieknek jó választás lehet az ix35.
HozzászólásokÖsszesen: 0 db
A hozzászólás csak regisztrált tagjaink számára elérhető, kérjük lépjen be vagy regisztáljon!
Elfelejtette jelszavát? Segítségért kattintson ide!
Kérjük, hozzászólásánál tartsa be az oldal szabályait. Erről és a moderálási elvekről itt olvashat részletesen!