Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Sorozatunkban ötvenes éveikben járó nők vallanak életükről. Az egyéni drámák az egész magyar közelmúlt mikrokozmoszai is egyúttal. Amennyiben írásaikkal Önök is megtisztelik szerkesztőségünket, úgy azokat juttassák el a nok.otvenes@gmail.com email-címre.

Nem szoktam írni újságokba, de most a szüleim iránti tiszteletből megteszem.

Négyen vagyunk testvérek. Gyerekkorunkban egy falu szélén laktunk, onnan már nem is látszott más, csak a végtelen határ. Ahol nagyon sokat dolgoztunk a szüleimmel. Kapáltunk, gyümölcsöt szedtünk, mi gyerekek. Állatokat tartott az édesapám. Korán megtanította nekünk: ha ő nincs otthon, hogyan lássuk el a baromfit, a tehenet.

Édesanyámnak a konyhában segítettünk, én már hatéves koromban tudtam kenyeret dagasztani; sütni, főzni, aztán megtanultam varrni, horgolni, kötni. Nem is értem, a mai fiatalok, hogyan nem ismerik mindezt. Az unokáim csak nevetnek rajtam, amikor emlegetem. Lehet, hogy igazuk van abban, hogy ez ma már nem divat, és bevallom, a gyerekeimet sem tudtam nagyon rávenni a háztartási munkára. Állandóan rohanásban voltak, a tanulásra hivatkoztak.

Azért ma már sajnálom. Jó testvérek voltunk mindig: két fiú, két lány. A bátyáink nagyon vigyáztak ránk, ha volt a faluban táncos est, csak velük mehettünk el. Jól megnézték mindig, hogy ki kér fel táncolni, de ott soha nem szóltak bele. Otthon aztán elmondták a véleményüket, és mi mindig hallgattunk rájuk.

Az édesanyám szépen énekelt, emlékszem, mennyit daloltunk együtt. Kivéve az édesapámat, őt soha nem tudtuk rávenni egy kis nótázásra, mindig azt mondta: – Flancos munka ez, nem parasztembernek való. Rendszerint elaludt, amíg mi öten vidámkodtunk, bohóckodtunk.

Az ötvenedik házassági évfordulójukat együtt ünnepelte a család: gyerekek, menyek, vők, unokák. Vacsora után egyszer csak megszólalt az édesapám: – Énekeljetek már valamit, most már ráérek benneteket hallgatni! Én akkor el is pityeredtem.

Becsületes ember lett mindannyiunkból, szakmát tanultunk. Én varrónő lettem, az egész falu hozzám járt. Jó is volt, hiszen otthon neveltem a gyerekeinket.

A testvéreim elkerültek, mi nem messze lakunk a szüleinktől. Én mindennap főzök a mai napig, és mindennap viszem az ebédet a nyolcvanéves apukámnak és a hetvenkilenc éves anyukámnak. Azt gondolom, most ők érdemlik meg a törődést, hiszen olyan szeretettel, odafigyeléssel neveltek fel bennünket, hogy ezért örökké hálásak lehetünk.

Az édesapám, bár nagyon sokat dolgozott a földeken, odafigyelt ránk. Szigorú volt, de mindig igazságos. Emlékszem, egyszer zsebre tettem két forintot, abból, amit kint hagyott az asztalon. Elmentem a boltba, és elköltöttem édességre, csak magamnak.

Amikor édesapám észrevette, hogy hiányzik a pénzből, sorba állított bennünket, és annyit kérdezett: – Melyikőtök volt az?
Sokáig nagy-nagy csend, mire megint kérdezte: – Na? Én nagyon féltem, közben szégyelltem magam a testvéreim és édesanyám előtt, de nem vallottam be, hogy én vettem el a pénzt.

Vacsoránál egyszer csak azt mondta az édesapám: – Mit vettél a pénzből, Rozikám? Majd a föld nyelt el, hebegtem-habogtam, és bevallottam, cukorkát, nápolyit. Hogyan buktam le? A kedvenc ételemből – sült csirkeszárny – csak nyámnyogtam, hiszen nem voltam éhes. Ezt vette észre a papám, és rögtön gyanús lettem neki.

Másnap adott hat forintot, menjek el a boltba, vegyek édességet. Megvettem a legfinomabbakat, amit szeretek, röpültem velük haza. Csakhogy egy falatot sem kaptam belőle, és végig kellett néznem, ahogyan a testvéreim nagy boldogan falatoznak. Édesapám soha többet nem emlegette az esetet, én pedig soha többet nem nyúltam a máséhoz.

Ma meg hivatalosan is csórnak, elteszik a nagy pénzeket – gyakran munka nélkül. Én nem értek a politikához, de azt látom, hogy nagyon felhígultak az erkölcsi értékek, az édesapám szokta mondani: – A demokrácia zavarossá tette az agyakat, mert azt hiszik a legtöbben, hogy mindent szabad.

Én csak azt tudom, hogy mint mindig, ma is rengeteget dolgozunk, mégis kevésbé haladunk előre. Még az a jó, hogy gyerekként sem voltunk soha elkényeztetve az anyagi javakból, így aztán nem okoz lelki torzulást bennem a küzdés. Álmatlan éjszakáim is csak az unokáim miatt vannak: mi lesz velük, jobban élnek-e majd felnőttként, mint a szüleik, a nagyszüleik?

Erre nem tudok választ adni, de azt remélem, a szeretet, ami összetartja a nagy családunkat olyan emberi tartást ad a kicsiknek is, amivel boldog emberek lesznek. Ez a mi örökségünk édesapámtól és édesanyámtól.

A legtöbb, mi kapható!

Margitka

(A sorozatba szánt írásikat a nok.otvenes@gmail.com emai-címre várjuk – a szerk.)

A sorozat további írásai:

1. Mindig csak a fagyit nyaltad

2. Nyűgös anyósomtól váltam el

3. Makacs élni akarás

4. A füvet nyírták, nem szívták

5. Akkor nem én lennék az apum lánya

6. Jó lenne újraírni életünk történelmét

7. Hamarabb fáradunk már, de soha nem adjuk fel

8. Megy az ember, keresi a munkát

9. A szépségipar tehet nekem egy szívességet

10. Oly korban éltem e földön...

11. Kiköp saját hazánk

12. Ágyamra ül fásultan a magány

13. Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék!