Hetilap kereső

Féjja Zsolt írása

A Peugeot iOn az egyik első, új generációs villanyautó. Kicsi, drága, de egy csapásra minden benzines vagy dízelautó elavultnak, zajosnak és szörnyen szennyezőnek tűnik belőle. FÉJJA ZSOLT már a hatótávolság miatt sem retteg.

Csepeltől amúgy nem félnék, nincs túl messze, napközben egyenletes tempóban elérhető a belvárosból, de volt ma már egy Budaörs–Budapest–Budaörs út is, s ez azért nyugtalanít kicsit. Még jobban, hogy kell egy svábhegyi kitérő is, amelynek már a neve is baljós, ott van benne, hogy hegy. Még jó, hogy az idő nagyszerű, fűtésre és légkondicionálásra sem lesz szükség, elég, ha leengedem az ablakot, bár akkor meg oda a hihetetlen csönd: árad befelé a bűz és a borzasztó zaj.

A horizonton pirosra vált a lámpa, már lépek is le a gázpedálról – jobb kifejezés nem jut eszembe –, a mutató az oly kedves charge-zónába lendül. Megállok, nem nyomom a fékpedált, ne világítsanak a féklámpák a vakvilágba. Jobbra kanyarodom majd, de ráérek még indexelni, kis kocsi ez, nem kukásautó, hogy egyfolytában narancssárgán villogjon.

Sárga, zöld: hiába a mindig rendelkezésre álló nyomaték, nem kell lószállítót vontatnom, szépen, egyenletesen gyorsítok, így is hamar elcsípem a forgalom ritmusát, mégis az eco üzemmód alsó régiójában a mutató. Termelem az energiát: hatvannyolc kilométeres hatótávval indultam útnak, most hetvenegynél tartok; még pár nap, és tanítani tudnám a gazdaságos vezetést. Drámai fordulat: teherautóból pakolnak a sávomban, ki kell kerülnöm, de viszonylag sűrű a forgalom – vagy az óvatos gyorsítás, vagy a túlélés. Utóbbit választom, ennek viszont ára van: hatvanöt kilométerre csökken a hatótávolság.

Az emberek persze néznek. Nyilván nem sok olyan autót láttak még, amelynek gyakorlatilag nincs eleje, a tetőoszlop az első lökhárítótól indul, az oldalán meg van egy nagy nulla, amely a szén-dioxid-kibocsátásra utal, meg egy „100%-ig elektromos” felirat. Próbálnak fülelni, tényleg nincs-e hangja, de hiába, nem lehet érzékelni a zajos autók között. Én pedig próbálom a vállamon tartani a biztonsági övet, szintén hiába, mindig lecsúszik: a magasságát nem lehet állítani, hogy följebb tegyem, az ülést meg nem tudom lejjebb engedni, legalább kétbordányival hosszabb vagyok, mint kellene, pedig 185 centiméterem nem egy szélsőség. Hat légzsák van, de a magasságállítóra nem telt, furcsa stratégia. Pedig a kocsi vonzza a magas növésűeket, jut fejtér bőven, hála az aránytalan karosszériának: a 148 centiméteres keskenységhez 161 centiméteres magasság tartozik, még jó, hogy a 230 kilogrammnyi akkumulátor az utastér padlója alatt van, különben valahol a nyakamnál lenne a súlypont, úgy meg nem szeretnék kanyarodni az elöl csupán 145, de a hajtásnál, hátul is csak 175 milliméter széles, apró kerekeken.

Előttem a hegy. Óvatosság ide vagy oda, másfél kilométer alatt tízzel csökken a hatótávolság, ebből csak néhányat tudok majd visszanyerni, amikor ereszkedem vissza – kezdek úgy viszonyulni a síksághoz és a hegyekhez, mint Petőfi. Leérek majd jó húsz perc múlva a ház elé, amelynek számomra legfontosabb tulajdonsága, hogy van konnektora és kertje is, ahová be tudok állni. A kijelző szerint még tíz kilométernyi útra elég áram maradt a nyolcvannyolc cellás lítiumion-akkumulátorban. Most már megnézem, milyen a sárga teknősbéka, amely a teljes leállás előtt jelenik meg a műszerfalon. Autózom a környező utcákban vagy tíz percet, bekapcsolom a fűtést, a legpirosabbra tekerem a hőfokszabályzót, a legmagasabbra a ventilátorfokozatot, padlógázzal gyorsítok. Úgy érzem, már a Balatonnál lennék, ha mernék eltávolodni a háztól, mire végre felvillan az apró teknős, a hatótávkijelző vízszintes vonallal jelzi a véget, mint az EKG-n. Egész nap rettegtem, hogy elfogy az áram, erre kiderül, szántszándékkal is alig lehet kifogyasztani az akkukat, még most is megy a kis Peugeot.

A kocsi bal oldalán lévő „tanksapkafedél” a gyorstöltő csatlakozóját rejti (amelynek 380 voltja és 125 ampere fél óra alatt tölti nyolcvan százalékra az akkukat, komoly hátrány, hogy egyelőre nem nagyon léteznek ilyenek), a jobb oldali viszont a csomagtartóban lapuló gyári szatyorból elővehető tápegységé, amely olyan, mint egy laptopé, csak vagy ötször nagyobb és nehezebb, de 230 voltról működik. A kábele virslivastagságú, a hosszabbítómé nem (biztos ezért szerepel a leírásban, hogy nem szabad használni, ám a kényszer nagy úr, legalább hat méterre van a másnapi mobilitásomhoz szükséges konnektor). Egy mozdulattal bekattantom a pisztolyt, és meglepő, majd pillanatok alatt elmúló zaj kíséretében megindul a energia. Nem találtam sehol figyelmeztetést, hogy a csatlakozót óvni kell a nedvességtől, de valószínűnek tartom, ezért nejlonzacskóval és széles celluxszal körberagasztom, ha eleredne az eső, a tápot magát már csapadékbiztos helyre tudom tenni.


A lakásfelújítást végző villanyszerelő nem volt híve a túlméretezésnek, a mosógép, a mikró és a rendes sütő együttes használata mindig lecsapja a kismegszakítót, nem csoda, hogy az éhes villanyautó sem egyeztethető össze a sokat fogyasztó szobai halogénizzókkal. Még jó, hogy az olvasólámpa energiatakarékos, így végre van fény és töltőáram is. Hat óra kell a teljes feltöltéshez, amely legfeljebb 150 kilométeres hatótávolsághoz elegendő, de a használat szerint kalkulál a számítógép, reggel 131-et ír ki. Most már tudom, ez bőven elég lesz a napi közlekedéshez.

Különleges érzés a Peugeot iOn nevű villanyautóját vezetni, olyan a füstölő kocsik sűrűjében közlekedni vele, mint anno az első automobilokkal a lovak között lehetett. Biztos, hogy néhány év múlva hosszabb lesz a hatótávolság, a jelenlegi 130-nál is nagyobb a végsebesség, és a mostani, kicsit több mint tízmillió forintnál alacsonyabb az ár, amely még úgy is riasztó egy ilyen kis autóért, hogy a töltőáram költsége nagyjából kétliteres benzinfogyasztás összegének felel meg.