Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Nem egyről a kettőre jutni nehéz (bár, mellékszál, én még sosem próbáltam), hanem a nyolcról a négyre – ezt viszont mindenki tudja. Kiesni a nyolc között, az nagycsapatnak szégyen, kicsinek bánat. Bejutni a négy közé, az viszont mindenkinek siker, a brazilokat kivéve, akiknek néha az aranyérem is kevés. (Aranyérem nagyarányú, meggyőző győzelemmel, csak az számít náluk valamit is.)

Mindezek fényében nem csodálkozhattunk, hogy a negyeddöntők igazi shakespeare-i drámákat hoztak. Volt ott minden, királygyilkosság és méreg, fordulatok, meglepetések és félig boldog, félig boldogtalan vég: az meg úgy jött ki, hogy aki továbbjutott, annak az előbbi, aki kiesett, annak az utóbbi jutott, étteremszerűen.

A brazilokat legyőzni, az mindig különleges élmény. Annak is, aki csinálja, annak is, aki nézi. Mert a brazilok nem egyszerűen jobbak mindenkinél, hanem egy kicsit más sportot is űznek, mint a többiek. Úgynevezett brazil focit. Amiben a magas szintű technikai tudás csak a kiindulópont, a virtuozitás alapkövetelmény. Amiben a szépség majdnem fontosabb az eredményességnél.

Ha a fociban mindig a jobbik győzne, Brazília legalább tizenötszörös világbajnok volna. Aki a brazilokat egyszer is le tudja győzni, már nem élt hiába. Arra a győzelemre nemzedékek emlékeznek majd, s merítenek erőt belőle.

A brazilokat háromféleképp lehet legyőzni. Egy: jobbak vagyunk. Ilyen eset végtelenül ritkán fordul elő, én is csak kettőre emlékszem, az egyik hatvanhat, amikor lealáztuk őket a pályáról Bene Feri szlalomjával és Farkas Jancsi fantasztikus kapásgóljával (plusz a mészölyi tizenegyes), a másik a franciák kilencvennyolcas győzelme. Kettő: csalással. Ilyen volt a hetvennyolcas vébé, amelyen az argentinok gyilkos döntetlent játszottak a brazilokkal, aztán megvették Perut kilóra, és gólaránnyal továbbmentek. (Akkoriban elődöntő helyett is csoportok voltak.) Három: szerencsével. Ebben a nyolcvankettes olasz győzelem az etalon, a világ egyik legjobb brazil csapatát láthattuk ott, Socratesszel, Falcaoval, az olaszok háromszor mentek át a félpályán, és nyertek három-kettőre. (Paolo Rossi, ha emlékeznek még.) Idén kialakult egy negyedik lehetőség is, a brazilok megverték magukat. Az első félidőben három góllal mehettek volna, a másodikban szerveztek maguknak egy öngólt, és amíg azon csodálkoztak, hogy velük ilyesmi történhet, kaptak még egyet. A maradék húsz percben megpróbálták felfogni, hogy akár ki is eshetnek. Mit mondjak, nem igazán sikerült nekik. A hollandoknak mindössze annyi közük volt a meccshez, hogy a végén kedvükre örülhettek. Persze egy ilyen örökölt győzelem sokat lendíthet a szekéren később.

Az uru–ghánai meccs kilencven percig derekas volt, semmi több. A dél-amerikánerek (egy kedves olvasói levélre válaszolva: tudom, hogy ez a szó furdancsot jelent, nem amerikait, de én szeretek így ferdítgetni, hajlítgatni – jólesik a lelkemnek –, és ami még nagyobb baj, ráadásul tréfásnak is gondolom, úgyhogy amíg én vagyok cikkeim szerzője, marad) ennyit tudnak. A ghánaiakról meg sosem fogjuk megtudni, milyenek valójában. Titokzatos erők játszottak szerepet ott összeállításban, taktikában – a világverő fiatalok közül csak Ayew kapott szerepet, de neki Abedi Pelé az apukája –, és láthatóan rosszul mérték fel erőiket. (Azt hitték, sokkal jobbak.)

Ettől függetlenül ott volt a meccs a kezükben (lábukban), de a felső kapufavudu másképp döntött. Louis Suarez nevét jegyezzük még meg (az idősebb nemzedéknek ez nem is lesz nehéz), aki kétségkívül az uruguayi csapat legjobbja (a Forlán-rajongó hölgyek kedvéért készséggel elismerem, hogy az isteni Diego kettő viszont sokkal sármosabb), és most Dugovics Tituszként győzelemre vezette csapatát, levetve magát az elődöntő bástyájáról.

Paraguay kedves középcsapat. (Jó, jó, tudom, nekünk legyen mondva!) Már a nyolcba is csak a sorsolás vitte, a négyben aztán semmi keresnivalója nem lett volna. Ehhez képest majdnem odaért (az a tizenegyespárbaj megérne egy külön misét!), mert a spanyolok valahogy nem találják a ritmust, mióta Svájc megverte őket. Pedig egyénileg ez a legizmosabb gárda, és az a barcás taktika is jól áll nekik, csak az elegancia hiányzik valahogy. Pedig erőlködve nem lehet spanyolkodni. Azért most csak bepattant egy (tkp. három) kapufa, és ezzel Spanyolország máris a legjobb világbajnoki szerepléséhez jutott.

A németekről csak legfelső fokban vagyok hajlandó beszélni. Láttam jó néhány jó német csapatot kalandos (tréfa) életem során, de ilyet még soha. Annyira nem hasonlít a német focihoz, amit csinálnak (kivéve az erőnlétet és a fegyelmet), hogy az el sem mondható. Még az is kevés, ha azt mondom, brazilos a játékuk: mert van benne igazság, de kevés. (Az is szép, a mai időkben.) Voltaképpen a legszebb közép-európai hagyományokat élesztették föl és tették át huszonegyedik századi körülmények közé. Visszaadták a klasszikus csatárjáték minden szépségét, a szélsők remekül adnak be, a kötők (Schweinsteiger és Özil) szédületes cselsorozatokat mutatnak be, középen Klose és Müller kedvükre rúgják a gólokat. Minden meccsükön tucatszám teremtik a helyzeteket (még a szerencsétlen Szerbia elleni meccsen is – a jelző a mérkőzést illeti), úgy alázták le Argentínát (a torna második legjobb csapatát!), hogy a gauchók térden állva könyörögtek a végén hitvány életükért. Én meg azon vettem észre magam, hogy tátott szájjal bámulom ezt a zseniális fokvárosi produkciót.

Na, most jön a hetilap diszkrét bája. Hogy tudniillik én az elődöntők előtt írom e sorokat, önök pedig utána olvassák. Mire az egész kaphat egy vaníliaszín árnyalatot. Ha van igazság a Földön, a németeket illetné az arany. De hát miért is volna? Úgyhogy kedd reggel csak annyit mondhatok, ha Keleti Márton rendezné a döntőt, a spanyolok nyernének (ez lenne a legvidámabb megoldás), ha Jancsó, az uruk (ez lenne a legmeglepőbb), Káel Csabánál a narancsmezesek győzedelmeskednének, Tar Béla esetében pedig biztosan volna hosszabbítás.

De hát az élet rendezi...