Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Mindent összevetve kijelenthetjük, hogy egy jó kis EB-t láthattunk. Gólok tömkelege, új sztárok születése, balhémentesség, valamint a győztes személyének megkérdőjelezhetetlensége – röviden összefoglalva. Ráadásul a spanyolok visszahozták azt az elavultnak látszó tézist, hogy a kisebb termetű játékosok fürgeségükkel a nagyobb, erősebb testalkatú ellenfél fölé kerekedhetnek. Sőt, az általában pofátlanul bekkelő, majd egy előrevágott labdával a meccset eldöntő csapatok is leégtek.

Egy esemény összefoglalójában a fényes, és az árnyékos oldalról szokás értekezni – bár szeretem az újdonságot, de ez most sem lesz másképpen. Kezdjük a negatívumokkal!

Kevés jó szabadrúgásgól

Talán a legszembetűnőbb, hogy azok a sztárok, akiktől a mindent eldöntő gólokat, és a legszebb megoldásokat várták, ezen az Európa Bajnokságon bizony nem muzsikáltak fényesen. Ez igaz a teljes olasz és francia csapatra, akik ráadásul még nulla-nullás meccseket is játszottak. Toni egy bajnokságra való helyzetet hagyott ki, és egyelőre Benzema sem tűnik olyan kaliberű játékosnak, aki majd Zidane-t helyettesítheti. Christiano Ronaldo fejében pedig vélhetőleg a Manchester United és a Real Madrid ajánlatai kavarogtak – legalábbis nyilatkozatai ezt támasztják alá.

Nekem borzasztóan hiányoztak a pazar szabadrúgásgólok. Egyedül Ballack bombázott pontrúgásból a “ficakba”, bár ehhez is kellett némileg Macho kapus. Elképesztő, hogy Európa legjobb szabadrúgáslövői csak a legritkább esetben találták el a kaput. De nem csak szabadrúgásból, hanem lendületből sem nagyon sikerült kapura szúrni a labdát 25 méternél messzebbről – gól legalábbis nem született ilyen lövésből.

A hangulat…soha nem tagadtam, hogy közelebb állnak hozzám a zajos szurkolótáborok, de most tényleg ritkán tapasztaltam fergeteges atmoszférát – abból sem lett volna semmi, ha korábban kiesnek a törökök, a horvátok és az oroszok. Intő jel lehet a Pannon pályázóknak, hogy a 30 ezres stadionok egyértelműen kicsinek bizonyultak. Biztosan kell Debrecenbe egy 45 ezres stadion? – egyébként nem lenne rossz, de főleg a Fővárosba, (vagy akárhová) kéne már egy legalább ekkora modern stadion. (Legalább olyan fontos lenne, mint az edzőközpont Telkiben, no de vissza az EB-hez!)

Érintőlegesen azért mégse feledkezzünk meg kis hazánkról, mint esetleges és reménybeli rendezőről. Mert az UEFA bizony kétszer meg fogja gondolni, hogy még egyszer ilyen gyenge válogatottal rendelkező házigazdák lépjenek a gyepre automatikusan, mint Svájc, és főleg Ausztria. Csak a portugálok kegyeinek köszönheti a két válogatott, hogy hat meccsen egyáltalán győzelmet jegyezhettek. A sógoroknak három mérkőzés alatt mindössze egyetlen tizenegyesből sikerült gólt lőniük.
A jegyárusítást érdemesebb lenne talán az adott országok szövetségére bízni. Nem feltétlenül egészséges, hogy a jegyek egy igen magas százaléka automatikusan jegyüzérek zsebében landol. Így fordulhatott elő, hogy a spanyol-orosz mérkőzésen jócskán voltak még üres helyek, holott többen a stadionon kívül rekedtek.

Akár Omán is lehetett volna világesélyes

Feltétlenül ide kapcsolódik az is, hogy holmi vihar miatt az elődöntő két góljáról is lemaradtunk, holott a TV közvetítéseket személyesen az UEFA vette kezelésbe.
Az utolsó bekezdés meglehetősen érzékeny pontja a világversenyeknek: nevezetesen az idegenlégiósok szerepeltetése. Ez igaz a bevándorlókra, esetleg olyanokra, akik egészen egyszerűen azért szerepelnek egy nemzeti tizenegyben, mert az anyaországuk nem hívta őket. Előfordulhatnak olyan válogatottak is, akik bár nemzetiségük szerint például törökök, vagy horvátok, ám egy percet sem éltek választott hazájukban. Vannak érvek pro és kontra (esetünkben előszeretettel érvelnek Janics Natasa és Perez Carlos nevével a honosítás mellett), ám engem nem tölt el boldogsággal ez a világtrend. Ennyi erővel Omán lehet VB esélyes, mert egy olajsejk pár millió dollárból honosítja mondjuk a brazil és az argentin válogatottból éppen kimaradókat. Szép új világ...

De lássuk a napsütötte oldalt! A legfontosabb, amit nem győzök elégszer leírni: Spanyolország elsősége kétségbevonhatatlan és megérdemelt. Talán az olaszok ellen volt szerencséjük a büntetőknél, ám sem játékvezetői ítéletek nem segítették őket, sem az águk könnyűségére nem hivatkozhatnak a fanyalgók. Villa és Torres igazolta klasszisát, valamint a kapusok közül talán egyedüliként Iker Casillas – talán az árnyoldalhoz illett volna írnom egy lábjegyzetben, hogy olyan nagyon sok brillírozó portást nem láthattunk védeni Casillast és Akinfejevet leszámítva.

A török és az orosz válogatott szereplése szintén az egyik legemlékezetesebb momentuma lesz az alpesi seregszemlének. Mindkét csapat szépen, gólra törően játszott, és megérdemelten jutott el az elődöntőig – ez még akkor is igaz, ha a félholdasok az égiek minden segítségét igénybe vették - hogy azok aztán elforduljanak tőlük a legjobb mérkőzésükön, a németek ellen.

Demoralizált franciák

Külön öröm, hogy ezúttal a szép foci eredményességgel is párosult – ez alól félig-meddig a németek a kivételek, bár rajtuk kívül nem sokan rúgnának hármat a portugáloknak. Az orosz–holland–spanyol–török négyes közé csak Ballackék furakodtak be, ellenben korán elhullottak a teljesen demoralizált franciák és olaszok, valamint a címvédő görögök. A legtöbb meccsen egészen egyszerűen a jobb nyert, vagy az, aki a végén jobban koncentrált – ez nem csak a törökökre igaz, nyertek meccset jó hajrával a spanyolok, a németek, vagy az oroszok is.

A játékvezetőkre nem lehetett különösebb panasz – különösen igaz ez az egyenes kieséses szakaszra. Sőt, egyenesen mea culpáznom kell a Hollandia-Olaszországot vezető Fröjdfeldt sporttárs felé, aki új megvilágításba helyezte a lesszabályt: ne szimulálj a pálya szélén, még a vonalon túl is a pálya tartozéka vagy!

Aki előzetesen balhétól tartott, az kellemesen csalódhatott. Hiába vonult fel több olyan ország, ahol szép számmal akadnak szervezett huligánbandák, némi részeg csetepatét leszámítva az égvilágon semmi nem történt –az meg egy átlagos szombat estébe is belefér.

Tovább öregbítette hírnevét a középcsapatokkal nagyot alkotó Guus Hiddink, valamint a média és a szurkolók általános utálatának áradatában kormányozta a csúcs felé fiait Fatih Terim, és szerezte meg az aranyérmet Guti és Raul nélkül Luiz Aragones – aki mellesleg a fiatal edzőgenerációnak is fügét mutatott a torna szakembereinek Doyenjeként.

Egyszóval soha rosszabb EB-t! Nekem még az angolok sem hiányoztak. Mi pedig elmondhatjuk, hogy az EB bronzérmes csapat mögött nem jutottunk ki az Európa Bajnokságra….