Hetilap kereső

Kojer Attila írása

Ma, december 12-én van a konyak világnapja.

Vagy nem.

Innen mindenki döntse el saját hatáskörben, vagy vesse magát a téma után, hátha kiderül, mi az igazság. Mi megpróbáltuk, de beletörött a dugóhúzónk.

Pedig szó nem érheti a szerkesztőség elejét: egy internetes lexikon bejegyzésén fölbuzdulva a nemes párlat utáni hajszára indultunk. Az információ korát éljük: ma már minden, magára valamit is adó naptári hétre jut nyolc-tíz világnap a legváltozatosabb tárgykörökben. A globalizáció és a száguldó tömegkommunikáció hatása ez is. Nem gyanakodtunk.

Az internetes hivatkozások meglepően alacsony száma konyak világnapi-témakörben (amelyet leginkább a zérussal jellemezhetnénk), el nem tántorított ugyan, de némiképp elbizonytalanított minket. A cikkíró ifjonti szeme előtt sújtatott porba az addig mindenhatónak vélt elektronikus adattömeg.

Sebaj, a szüleinkről is kiderült, hogy nem tévedhetetlenek; ideje felnőni…

A fegyvertelenség és tehetetlenség gyomorszorító érzésével nyúltunk a telefon után, hogy bizonyosságot szerezzünk: létezik egyáltalán a konyak világnapja.

Fülzsibbasztó délutánnak néztünk elébe. Megpróbáltuk bekeríteni, valami mód megragadni az illékony alkoholt. Már sötétedett, mikor a szellemi hajszától kifulladva mégiscsak elégedetten dőlhettünk hátra a puha ölű irodai székekben.

Somogyi József, a Zwack Kecskeméti Pálinka Manufaktúra vezetője úgy nyilatkozott: már hallott a konyak világnapjáról, habár pontos információkkal ő sem rendelkezett annak mibenlétéről. Javasolta ellenben, hogy írjunk inkább cikket a pálinkáról, ha a konyak ilyen utolérhetetlen.

Az egész napos nyomozástól kábán, mondhatni, elgyöngültünk. Győzzön meg – szegeztük neki –, miért is lenne érdemes inkább a pálinkáról írni.

Így jutott birtokunkba, hogy a magyarországi borfőzésről (amely alatt a pálinkakészítés bonyolult eljárását kell érteni), a XV. századból maradtak ránk a legkorábbi írásos emlékek. Az altatóorvos ekkor még bikacsökkel dolgozott, a korabeli orvostudomány pedig „aqua vitae”-vel, az élet vizével (értsd: pálinkával) remélte gyógyítani a köszvényt. Károly Róbert felesége, Erzsébet királyné is e kórtól szenvedett, amit a hazai egészségmesterek rozmaringgal ízesített pálinkával kezeltek. Méghozzá sikerrel!

Ezek után merje bárki is azt mondani, hogy az alkohol öl. Hogy butít, netalán nyomorba taszít-e, annak eldöntéséhez nem nyújtanak segítséget a poros fóliánsok. A korszakból fennmaradt iratokban mindenesetre "aqua vitae reginae Hungariae"-ként, azaz a magyar királyné életvizeként jelölték a hazai pálinkát a későbbiekben.

Megtudtuk azt is: Kecskemét városa 1670-ben saját pálinkafőző-mestert foglalkoztatott. A szakember egyéves bére kereken tíz forint volt – bruttó. A béren kívüli juttatások rendszerét azonban már ekkor is sikerrel alkalmazták, így a mester a következő javadalmazásban részesült az anyagiakon felül: „1 szűr, 1 nadrág, 2 imegh, 2 lábbeli, és 1 pár csizma".

Somogyi József egy időben közelebbi történetet is megosztott velünk az angol trónörökös 1935-ös magyarországi látogatásáról. E szerint Edward herceg rangrejtve érkezett az országba, ám kilétét nem sokáig lehetett titokban tartani. Hamarosan az ország minden szegletéből ajándékokkal halmozták el. A kecskeméti főzde (amely ekkor a város tulajdonában volt) tisztelete jeléül egy kilencéves barackpálinkát küldött a trónörökösnek. A herceg kivált emlékezetesnek ítélhette a nedűt, mert azt találta mondani: "A kecskeméti barackpálinka szódával jobb, mint a whisky. Teában jobb, mint a rum."

Lássuk be: nagy szó, ha ilyesmi egy angol főnemes szájából hangzik el. A kecskemétiek is hasonlóképpen gondolhatták ezt, mert a „szlogent” később a barackpálinka címkéjére is rányomtatták, és így szállították belföldre, külföldre egyaránt.

Ezek után kit érdekel a konyak?