Hetilap kereső

Aczél Endre írása

Spanyolország elsővonalbeli futballklubjainak annyi tartozása van a bankjaikkal szemben, amenyiből – kis túlzással – szanálni lehetne a magyar államháztartást. Ez az összeg José María Gay, a barcelonai egyetem professzora szerint legalább három és fél milliárd euró. De az adósság nem egyenletesen oszlik el: 500 millió ebből a Real Madridot terheli. Amely spórolás helyett példátlan költekezésbe fogott: két nap leforgása alatt 160 milliót költött el a brazil Kakára és a portugál Cristiano Ronaldóra, és ennek a dupláját fordítaná a nyár végéig további sztárok megvásárlására. ACZÉL ENDRE írása.

Az a valamivel kevesebb mint 100 millió, amellyel a Real rábírta a Manchester Unitedet, hogy adja el neki C. Ronaldo, az év játékosának játékjogát, rekord. De a Kaká megvásárlására fordított 65 millió is az volt. Rákosi elvtárs idejében volt szokás azt mondogatni, hogy „a határ maga a csillagos ég”; ám ez ma a labdarúgás piacán már nem tűnik annyira mulatságosnak.

Nevek a mezeken

Legfeljebb elgondolkodtatónak. Tudniillik Spanyolországot ma Európa beteg emberének szokás nevezni. Az építőipar és az ingatlanpiac legfeljebb Amerikában dőlt össze akkora robajjal, mint az Ibériai-félsziget nagyobbik felén. A munkanélküliség verdesi a 20 százalékot. A cégek ötöde nem jut friss hitelekhez, amelyek az életben maradásukat táplálnák. És akkor épp egy építőipari mágnás jön, aki június 1-jén visszaül a Real Madrid elnöki székébe, majd közli: megtalálta a receptjét, hogy a labdarúgás számára miként tegye elkerülhetővé a recessziót. Beruházni kell, nem pedig spórolni – mondja –, mert azok a beruházások, amelyeket ő eszközöl, „kamatostul fognak megtérülni”.

Ami akár igaz is lehet. Dacára az adóssághegynek, a Real Madrid mind a mai napig nemcsak Spanyolország, hanem éves bevételt tekintve egész Európa leggazdagabb klubja. Gazdagabb a Manchester Unitednél is, „áruja” pedig – ellentétben az építőiparral és az ingatlanfejlesztéssel – jól eladható. Mert bár azt jövendölik, hogy mindazok a nagyvállalatok, amelyek eddig a VIP-páholyok zömét birtokolták a Bernabeu Stadionban, nem fognak olyan készségesen a kasszához fáradni, mint eddig, de ettől még ugyanúgy meg fognak telni a lelátók, mint mindig, a Real-mezek, -sapkák, -sálak, -képek, ajándéktárgyak pedig soha nem látott mértékben lesznek kelendőek. Immár Ronaldo- és Kaká-feliratokkal is. (Amikor az azóta elvándorolt David Beckhamet megvették, fél év alatt egymillió Real-trikó kelt el az angol csillag nevével!) Túl ezen, a Real szabadon rendelkezik meccsei televíziós közvetítésének jogaival. Azt a Realt pedig, amelyben egy Ronaldo, egy Kaká (s talán még David Villa, Ribéry és néhány más csillag is) focizik, az egész világ látni akarja. A világ pedig nem korlátozódik Európára, a Real fankluboknak ezerszer annyi „bejegyzett” tagja van Ázsiában és Dél-Amerikában, mint nálunk, az öreg kontinensen. Amikor tehát Florentino Pérez arra spekulál, hogy a tévéközvetítések csillagászati összegeket is hozhatnak a klubnak, valószínűleg nem téved, mert minél többfelé és többért értékesít, annál inkább benyújthatja a számlát azoknak a szponzoroknak – Adidas, Coca-Cola, Audi, Telefónica –, amelyeknek a neve egyfolytában látható a Real égisze alatt: a mezeken vagy a hirdetéseken.

Ezzel tisztában vannak a Real hitelezői is, amelyek nem idegenek, hanem kizárólag spanyol bankok, s amelyeket a kölcsönnyújtásban alighanem kevésbé a gazdaságossági számítások vezérelnek, mint a máshol szinte egyáltalán nem tapasztalható „hazafias” érzelmek. A Real ugyanis nemzeti intézmény. Legalább annyira, amennyire nem az a magát „katalán nemzeti válogatottnak” tekintő FC Barcelona, a nagy rivális. A fővárosi-kasztíliai klub mindig is élvezte a spanyol állam óvó szeretetét, s bármilyen csúnyán hangozzék, különösen a Franco-korszakban, amikor a katalán autonómiatörekvéseket erőszakosan elnyomták.