Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Egyetlen fix pont volt a gyerekkori karácsonyokban, tudniillik, hogy a fenyőfa mindig az asztalra került. Sosem volt nagy fánk, csak épp akkora, amekkorát a felnőttek állóhelyzetben még fel tudtak díszíteni (jó, a csúcshoz be kellett hozni a kishokedlit), én meg nem tudtam leenni róla a szaloncukrot.

Ennek a két konstans elemnek kellett megfelelni hosszú ideig, és mi, szereplők, becsületünkre legyen mondva, meg is feleltünk neki – sem az asztal, sem a fa nem nőtt számottevően egyik évről a másikra, sem én.

Az asztal téglalap alakú nagyszobánk átlóinak metszéspontjában helyezkedett el, és nem is helyezkedhetett volna máshol, minthogy a lakásban nem volt egy négyzetméternyi szabad hely sem. Inkább emlékeztetett bútorraktárra, mint szobára, merthogy felmenőim háború utáni rapid deklasszálódásuk során egyre kisebb lakásokba költöztek, de bútoraiktól nem tudtak megválni. (Egy részükhöz ők ragaszkodtak, más részük nem kellett a kutyának sem.) Így eshetett, hogy a mondott szobában a következő bútorok szorítottak helyet maguknak: egy franciaágy és két sezlon, két nagyszekrény, egy almárium, három fotel, egy támlás szék, egy ormótlan öntöttvas kályha, egy éjjeliszekrény, egy kisasztal meg egy nagy. Lehet képzelni!

Persze az utóbbi csak a másik asztalhoz viszonyítva volt nagy, négyzetes asztallapja nem érte el a méterszer métert sem, amikor nem volt karácsony (és ez nálunk gyakorta megesett), mindössze egy horgolt csipketerítő lakott rajta, és méltán. Sosem ettünk róla (hát akkor miről, kérdezhetné az éber szemű olvasó, de erre is megvan a felelet: a konyhai kerek vasasztalról – a szoba nem azért volt, hogy együnk benne!), olvasni, sakkozni, kártyázni éppúgy nem lehetett rajta, mint minden mást sem.

A világ leghaszontalanabb asztala volt, ha nincs ez a tél végi ünnep, nyugodtan ki lehetett volna hajítani, senki nem vette volna észre. (Csak az, akit eltalál: keményfából volt minden porcikája, egy félerdőnyi alapanyagot tudhatott magáénak.) Lényegében hozzáülni sem lehetett, merthogy mívesen faragott, csinos lábai (mind a négy) térdmagasságban végződtek, onnan fölfelé egy erőd következett, bevehetetlen vár, tömörfa monstrum. El nem tudom képzelni, hogyan jöhetett létre ez a rettenetes öszvér, ki volt, ki e fába álmodott tévedést kivitelezte, annyit állíthatok bizonyosan, hogy amikor én a családba kerültem, már ott volt. Gyerekkoromban senki nem csodálkozott az asztal formátlanságán és funkciótlanságán, vendég se igen tette be a lábát, ezt a szörnyű szobát egyébként is csak hálónak használtuk, mindennapjainkat a konyhában töltöttük. (Egyetlen komoly vendégeskedésre emlékszem, amikor apám jött hozzánk az új családjával az Óperenciás-tenger partjáról – Ede, Nederland –, akkor, mint Potemkin, fölépítettünk egy hamisítatlan, tkp. hamisított szellemlakást a szomszédok bútoraiból, volt benne igazi, hatszemélyes, hozzáülős ebédlőasztal is, alig tudtam betelni vele.) Minthogy soha senki nem nehezményezte tehát, hogy nekünk egy olyan asztalunk van, amely semmire sem használható, így az én számomra is természetes lett, az asztal egy kicsit a jelképévé is vált az egész elfuserált életünknek. Meg hát nem is állt meg, hogy semmire se lehetett használni, hisz ott volt a karácsony, amikor az asztal elnyerte végre méltó jutalmát.

Nem kell mondanom, hogy amióta a magam lábára állítottam az ünnepet, egyre magasabb és magasabb fákat vásárolok, így igyekszem kiheverni gyermekkori sebeimet. (Sőt, ha belegondolok, egyre magasabb és magasabb lakásokat is – s mindezt egy szét-, illetve összebaltázott asztal miatt!)

Az itt lerajzolt gyerekkori lakásban végül csak nagyapám maradt a hajdani szereplők közül.

A nyolcvanas évek elején aztán lebontották a házat (gyönyörű tízemeletes panelek épültek a helyére), nagyapámnak el kellett költöznie. Az öreg végső elkeseredésében, hogy mennie kell, kivitette az utcára mindenét, bútorokat, könyveket, ágyhuzatot és ezüst étkészletet, és fillérekért elkótyavetyélte őket. (Tele volt az utca szanálási hiénákkal, akik látták, hogy egy háborodottal van dolguk, boldogan licitáltak egymás alá.) Mire a jó szomszédok utolértek telefonon – vezetékes, fülkés időket éltünk még akkor –, s mire én kiértem Ujpestre, az évtizedeken át féltve őrzött kincsekből már semmi sem maradt. Illetve egyvalami: ez az asztal. Még ingyen sem kellett a leghiénább hiénának sem.

Ez az asztal lett hát egyedüli örökségem (nagyapám magával vitte még a számára kijelölt új lakásba, ahol néhány hónap múltán meg is halt), ezt hurcolom magammal csaknem három évtizede. Folyton útban van persze, értelmetlen és életidegen, tisztítani se lehet rendesen (olyan csigák vannak beleesztergálva, hogy egy igazi Helix pomatia is megnyalná utána mind a tíz ujját), de mit csináljunk, a miénk. Az ember nem hajíthatja ki csak úgy a múltjának egyetlen darabját.

Úgyhogy most csak úgy van. Sokáig az ajtó mellett állt, a kitárt fél szárny gyengéden eltakarta, egy tévé pihent meg rajta. Legújabban egy sarokba került, örökzöld virágok lepték el, sajnos nem eléggé.

Az ünnep előtt, hogy új helyet kerestem a fának (az ablak alá már nem tehetem, nem tudnék szellőztetni akkor), eszembe jutott hajdani daliás szerepe. Próbálgattam, mi lenne, ha rehabilitálnám, de hát jószerivel a karácsonyfatalp se fért rá rendesen. Vagy a mai talpak nagyobbak a régieknél, vagy az asztallal történt valami az évtizedek során. Hirtelen felvillant egy kép a múltból. Négy- vagy ötéves lehettem, amikor az ünnepi felfordulás közepén egyszer csak bebújtam az asztal alá. Kényelmesen elhelyezkedtem, a lábam persze kilógott, de deréktól fölfelé teljes sötétség borult rám. Nagyon elégedett voltam az eredménnyel. (Vásárhelyi gyűjtés másfél évtizeddel későbbről: „Honvéd, bassza meg, maga olyan, mint a strucc, bedugja a fejét a homokba, és azt hiszi, hogy nem lát!”) A felnőttek belementek a játékba, szomorúan keringtek (valójában araszoltak) a szobában, kezüket a kétségbeesés jeleként össze-összecsapták, és kántáló hangon kérdezgették egymástól. „Hova lehetett ez a gyerek? Nem láttátok véletlenül? Csak nem esett valami baja?”

Végre kegyeskedtem előjönni, s mindenki nagyon meg volt elégedve az eredménnyel.

Hogy ez a régi emlék rám tört, hirtelen ötlettől vezérelve megpróbáltam bebújni megint az asztal alá, de már a lehajlásnál kiderült, hiú próbálkozás: az asztal végérvényesen összement.

Még szerencse. Mert ha beférnék is valahogy, visszafelé már nem volna út.

Soha nincsen.