Hetilap kereső

Féjja Zsolt írása

Rég várt annyira autótípust a világ, mint a felélesztett Fiat 500-ast. A sikertörténet újabb fejezeteként megjelent a ponyvás változat, amely csak fémtetejét vesztette el, báját nem. Féjja Zsolt élvezte benne a napsütést.

Hadd kérdezzek én is! Elektromosan nyitható a teteje? – jutott sorra egy Smartból kiszálló fiatal hölgy. Erre egyszerű a válasz – igen –, ám jóval alaposabban meg kell ismernie a Fiat 500C-t annak, aki járni is akar vele, de nem szeretne tudatlannak tűnni. Ez az autó ugyanis a forgalommal haladva is kelt akkora feltűnést, mint egy másik a sétálóutcán, a szétrebbenő gyalogosok között vagy a zebra közepén parkolva. Míg azonban a szabálytalankodó vagy a méretükkel és árukkal tekintetet vonzó kocsik általában dühöt, irigységet és utálatot váltanak ki, a kis Fiat körül úgy mosolyog mindenki, mintha fizetett statiszták lennének egy országimázs-reklámfilm forgatásán. Amíg mozog, csak nézik és mutogatnak rá, ahogy megáll, körbeállják és kérdezgetik a benne ülőt.

Ismerjük meg tehát! Az már kiderült, hogy elektromosan mozog a vászonteteje, de azt az elején tisztázni kell, hogy bár a Fiat 500C nevének utolsó karaktere elvileg a cabrio vagy cabriolet szóra utal, nem a klasszikus értelemben vett kabrió. Megvannak a hátsó tetőoszlopai, oldalról nézve mezei 500-asnak is tűnhet, hátulról vagy fölülről szemlélve viszont rögtön látható a hátsó szélvédőt is magában foglaló ponyva – hiába a megtévesztés, most már tudjuk azt is, hogy a C betű a tolótető rövidítése.

Akár fel is róhatnánk: miért nem lehetett amolyan tisztességes, ajtó- és oldalablakkeretek nélküli kabriót készíteni, ám a konstrukciónak számos előnye van. Így megtarthatták a kocsi zseniálisan megrajzolt, az ős stílusjegyeit finoman, de egyértelműen magán hordozó sziluettet, jobban óvhatják az utasokat széltől és balesettől egyaránt, egyszerűbben és olcsóbban megoldhatták a tetőmozgatást, merevebb maradt a karosszéria, és nem nőtt jelentősen a saját tömeg. Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az eredeti Fiat 500-asból sem volt gyári kabrió, vászontető viszont alapáron járt hozzá, persze nem úri passzióból, mint a mostaninál, hanem ellenkezőleg, spórolásból.

Megválaszthatjuk, hogy csak az első utasok fölötti részt vagy az egész utasteret fedő területet teszszük szabaddá – ez egy kicsi autó, nincs sok különbség –, vagy a hátsó, üvegből készült, fűthető szélvédővel együtt gyűrjük a képzeletbeli kalaptartóhoz. Utóbbi esetben nyugodtan sminkeléshez állíthatjuk a középső tükröt, mert a harmonikává hajtott ponyvától hátrafelé úgysem látni semmit, a „rendes”, vászontetős kabriókhoz képest viszont előny, hogy hatvanas tempóig nyithatjuk-csukhatjuk a tetőt.

A másik fontos sebességhatár 80 km/h: akkor jelentkezik az a nagyon idegesítő, lüktető dobogás, amit általában akkor hallhatunk egy átlagos kocsiban, ha autópályán leengedjük az egyik hátsó oldalablakot. A jelenségen a hátsó fejtámlák mögé barkácsolható szélfogó háló sem sokat segít, van azonban egy másik, rejtett szélterelő, amelyet életem végéig nem találtam volna meg, ha nem olvasom el a kezelési kézikönyvet: egy apró retesz eltolásával az első szélvédő fölött is kinyílik egy olyan kis szpojler, amilyen egy sima napfénytetős kocsiban magától szokott felhajlani. Ez megszünteti a szörnyű lüktetést, viszont más, süvítő hangokat kelt, kisebb sebességnél is – az amúgy sem túl jelentős utastéri légörvényeket legalább tovább csökkenti.

A Fiat 500C viszont olyan bájos jelenség, hogy akkor sem lehetne rá haragudni, ha üvöltő orkán semmisítené meg a benne ülők frizuráját. Külön dicséret jár az olaszoknak azért, hogy ezt az aranyos karaktert egyszerű, olcsó eszközökkel érték el. Elsőként ott a forma: egy kisautó eleve kedvesebb és szimpatikusabb, mint egy behemót vagy akár csak egy alsó középkategóriás limuzin, de az 500-as mindenhol ívelt, mégsem túlgömbölyített vonalai igazi mesterművet adnak ki. Az utastér, bár a viszonylag kis szélességet tovább szűkítő széles középkonzollal le sem tagadhatná a Fiat Pandával való rokonságot, a fehér bőrkormánnyal, a fehér kapcsolókkal és a műszerfalnak a karosszéria színére fényezett műanyag betétjeivel nemcsak a sokszor kritizált, szürke belterű autókkal szemben felüdülés, hanem tényleg vidám hangulatot áraszt – nem mellesleg pedig a külsejéhez hasonlóan remekül idézi az eredeti Cinquecentót. Ezért van csak egy, kerek műszeregység a kormány mögött, igaz, ebbe aztán mindent belesűrítettek a fedélzeti számítógép kijelzőjétől a fordulatszámmérőig, az átlagosnál több figyelem is kell a pillanatnyi sebesség leolvasásához.

Talán a tesztautót is hajtó 1,4 literes, 100 lóerős benzinmotor illik leginkább a ponyvás 500-ashoz az öttagú kínálatból, mert kellő dinamikával mozgatja az egy tonnánál valamivel nehezebb kiskocsit.

A hatfokozatú, mechanikus váltó partner az élményautózáshoz, bár az 500C-hez nem sodrós kanyarok, hanem kényelmes, nyugodt haladás illik, hogy lágynak érezzük a szellőt, és legyen idejük a járókelőknek elmosolyodniuk.

A hátsó ülések éppoly megtévesztők, mint a típusnév C betűje, kifejlett személyből kettő ülhet a kocsiba, nekik viszont tényleg örömet szerez majd a vászontetős retro-Fiat. A boldogság ára ez esetben minimum 4,4 millió forint.