Hetilap kereső

Jolsvai András írása

A második körben a legnehezebb, a másodikban. Erősen kezdtünk, elismerem, olyan az egész mondat, mintha egy Juhász Ferenc-versből lépett volna elő – és nem is véletlenül. A második kör a legkegyetlenebb. A második körben válik el az ocsú a búzától.

A második kör sokaknak a pokol, sokaknak a mennyország. A második körrel már nem lehet viccelni – a második kör egy kozmikus juhászi költeménnyel rokonítható csak.


(Mert az első körben még lehet tapogatózni, döntetlenezni, kísérletezni. Vereség esetén lehet a bíróra mutogatni, az utazás nehézségeire hivatkozni, elnézést kérni, és ígérgetni, hogy legközelebb másként lesz. Az első kör még lehet tévedés, kisiklás, zsákutca, akármi. A lényeg az, hogy kijavítható. A harmadik körben meg már jobbára eldőltek a dolgok. Ott marad a helyezkedés, a békés döntetlenezés és/vagy a „szép búcsú”. A vízválasztás viszont a második köré.)

Szűkülnek a keretek akkor.

Először is a résztvevők száma csökken.

Idén a kameruni csapaté az érdem, hogy elsőként eshetett ki a világbajnokságon. Két sima meccs, két vereség: ennyi jutott Eto’o-éknak. Pedig az előzetes latolgatások alapján a hollandok mellett inkább őket vártuk a második helyre ebben a csoportban. Aztán átaludták a japánok elleni meccset, a dánok ellen pedig hiába igyekeztek, már nem volt szerencséjük. Mehetnek isten hírével. Holott játékosaik többsége évek óta a világ élvonalában focizik, együtt is mutattak már emlékezetes dolgokat, mégse futották ki soha a formájukat. Most hát csomagolhatnak, szégyenszemre, elsőként.

A sztárok, gondolom, elkerülik majd a felhevült honfitársak haragját, és mennek vissza Európába, a csapatukhoz, de az edzőnek valahogy szembe kell néznie majd a népharaggal. Paul Le Guen (emlékeznek, milyen fényes eredményeket ért el nem is olyan régen a Lyon mestereként?) a második vereség után dicsérte csapatának küzdeni tudását, s dacosan kijelentette, nem mond le, mert tenni akar még Kamerun labdarúgásáért. Mintha XVI. Lajos a vesztőhely felé menvén azt mondaná, szívesen maradna továbbra is francia király, rengeteg ötlete van Frankhon felvirágoztatására vonatkozóan.

A népi koreaiak igazán szépen helytálltak a brazilok ellen, náluk azonban egy önkéntes keretszűkítés borzolta napokig a kedélyeket. Híre kelt, hogy három lelkes cserejátékos túl komolyan értelmezte a szerepét, és elhatározta, országot is cserél a világbajnokság alkalmából. Napokig teljes volt a káosz és a hírzárlat (a koreai csapat vezetői nem jelentek meg a sajtótájékoztatón se), aztán áradni kezdtek a cáfolatok.

„Adminisztratív hiba” okozta a tévedést, ez most a hivatalos változat, a keret teljes, és visszautasítja a felháborító vádakat. A dologban az a legérdekesebb, hogy a valódi történetet soha nem fogjuk megtudni már. Lehet, hogy a fiúk tényleg leléptek, és valamikor (új névvel és személyazonossággal) feltűnnek majd a dél-koreai bajnokságban. Lehet, hogy elszöktek, de aztán elkapták őket (vagy a családtagjaikat, ezzel fenyegetve a szökevényeket, és ezzel bírva rá őket a visszatérésre), lehet, hogy csak el akartak szökni, de mielőtt megtették volna, leleplezték a tervüket. És persze az is lehet, hogy egy árva szó sem igaz az egészből.

Akárhogy van is, a hivatalos változat a teljes tagadás marad, még akkor is, ha Észak-Korea lakossága mit sem tudhat az egészről. Ez a diktatúrák diszkrét bája: a disszidenstörténetek már csak köréjük fonódnak. Az a hír, hogy egy angol válogatott játékos elszökött a csapat szálláshelyéről, hogy menedéket kérjen a világ bármely más országában, olyan ritka, mint ha egy oberpullendorfi lakos magyarigazolványért folyamodna.

Talán nem véletlenül.

A keretszűkítés speciális formáján esett át a francia válogatott. A csapat középcsatárát, Nicolas Anelkát küldték haza vezetői a világbajnokságról. A szigorú döntést az váltotta ki, hogy a csatár nem kellő tisztelettel beszélt az öltözőben Mme Domenechről, a tisztességben megőszült idős dámáról, aki sok egyéb értékes tulajdonsága mellett arról is híres, hogy ő a francia szövetségi kapitány édesanyja. „Menjél te a kurva anyádba” – évődött volna a fültanúk szerint a csintalan játékos az edzőjével. A kapitány nem vette volna szívére a felhevült csatár szavait, tudja ő nagyon jól, hogy mennie kell, napjai megszámlálván (Uruguay és Mexikó egy sima döntetlennel kiejti, arról nem is beszélve, hogy Dél-Afrika se lesz megverve általa), de minthogy az incidens kiszivárgott, és kapott némi sajtóvisszhangot, kénytelen volt lépni.

Három lehetőség közül választhatott. 1. Megy, az ajánlásnak megfelelően. 2. „Menjél te!” – javasol egy alternatív megoldást Anelkának. 3. Hazaküldi a magáról megfeledkezett játékost. Végül, mint látják, a harmadik lehetőség mellett döntött, de ezzel a dolgok nem oldódtak meg. Mert a baj gyökere ott van, hogy ez a francia csapat bizony nagyon gyenge. Kiöregedett, fáradt, ideges sztárok alkotják, akikből a Mourinho se csinálhatna világbajnokot, nemhogy szegény Domenech.

Akárhogy is, lassan tisztul a kép, egy hét, és a résztvevők fele pakol (a vonatkozó szövetségi kapitányokat felnégyelik, forró olajba forgatják, keresztre feszítik, és ezer más módon tanítják móresre, a játékosoknak meg a következő meccsen megbocsátanak), a másik fele pedig nekifeszül az egyenes kieséses szakasznak.