Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Emlékeznek ugye Agatha Christie klasszikus krimijére, amelyben egy kvietált bíró egy lakatlan szigetre invitált tíz olyan embert, akiket valamely szörnyű bűn terhel, aztán sorban megöli valamennyit? (Bár gondolatmenetünk szempontjából irreleváns, a fölösleges olvasói levelek elkerülése érdekében jegyezzük meg egyfelől, hogy a regény eredeti címe Tíz kicsi néger, abból lett a filmfeldolgozás során indián, valamint, hogy a tízben a bíró maga is benne van, s minthogy a történet során önmagával is végez – először csak színleg, később valóságosan is –, az esemény örökké felderíthetetlen marad.)

Ez a regény jutott eszembe az elmúlt napokban, részben mert a világbajnokság mostanra valóságos mészárszékké vált (a harminckettőből huszonnégy csapat búcsúzott, ez huszonnégy kudarc, kapitányi lemondás vagy lemondatás, tüntetés, zaklatás meg minden, ami kell; elég most csak a franciákra meg az olaszokra utalnom), részben mert komoly lehetőségünk nyílt az igazság és az igazságtalanság sportbeli dimenzióit, valamint a vakvéletlen szerepét vizsgálhatni a futballban, az emberi életben.

Szokás azt gondolni, hogy a sport (most csak úgy, általában) azért is szerethető, mert – ellentétben az élet más tereivel – itt világos és átlátható szabályok vannak, és – feltéve, de nem megengedve, hogy e szabályokat be is tartják – a végén a jobbik (a szorgalmasabbik, elszántabbik, merészebbik, tehetségesebbik) győz. Azért szeretjük a sportot, mert kielégíti egyre kielégítetlenebb igazságérzetünket.

Ne kóricáljunk el most mindenféle mellékvágányokra, hagyjuk a bundázások, doppingolások ügyét, hagyjuk a kérdés sötét oldalát, és mondjuk azt, kiindulásként, hogy elvileg így van ez a sportban. És tegyük rögtön hozzá, hogy viszont egyáltalán nincsen így a labdarúgásban. És mielőtt elmélyednénk ebben az állításban, egészítsük ki ezt azzal, hogy épp ez adja a foci igazi varázsát. Ez a bizonytalanság, ez a tisztázatlanság, ez a kuszaság. Az, hogy a fociban éppúgy, mint az élet más terein, a dolgokat sokszor a vakvéletlen irányítja. Amelyet ugyanakkor (merthogy a focit mégiscsak sportként definiáljuk) sohasem tudunk elfogadni a lelkünk mélyén.

Mondok egy egyszerű példát.

Kétség nem fér hozzá, ötvennégyben a magyar válogatott volt a világ legjobbja. És ahhoz sem fér kétség, hogy a német meg nem volt benn a legjobb négyben sem. Tíz meccsből kilencszer a magyarok laposra verték (volna) a németeket – az előcsatározások során meg is tették. Azon az egy napon, a döntőn viszont vesztettek. Ezer apró véletlenből állott össze ez az eredmény, a túl gyors vezetésből, az időjárásból, Grosics betlijéből, Puskás meg nem adott góljából, ki nem hevert sérüléséből, az éjszakai szállodai ricsajokból, mindegy is: Németország (nem a csapat, a nemzet!) felépítette magát ebből a véletlenből, mi, magyarok pedig azóta is jajgatunk, sóhajtozunk, köldököt nézünk, emlegetjük az örökös balsorsot, és szörnyű titkokat nyomozunk a mélyben. Pedig csak annyit kellene mondanunk: ez is benne volt a pakliban.

Másfelől persze másfelől van. Mert miközben ezt a rettenetes bizonytalanságot is szeretjük a fociban (hogy tudniillik nincsenek lefutott mecscsek, nem mindig a jobbik győz – nekünk lassan fél évszázada ez az egyetlen reményünk), azért mégis rosszul viseljük az igazságtalanságokat is. És ha valaki a szemünkbe vágja, hogy „jó szerencse, semmi több”, azt meg kikérjük magunknak. Emlékszem, valamikor a hetvenes évek elején, egy elvesztett mérkőzés után Bene Feri odanyilatkozott a rádióban, hogy az újfajta kapufák miatt kaptunk ki. Ugyanis akkor vezették be a rúd alakú kapufát (igen, még fából, csak később lett vas) a hasáb alakú helyett. Bene egyszer eltalálta a meccsen a felső lécet, ám arról kifelé pattant a labda. A régifajta lécről pedig befelé pattant volna – magyarázta a középcsatár. Benének egyébként (a fizika törvényeit tekintve) tökéletesen igaza volt, mégis hatalmas felháborodás követte szavait. Hofi gyilkos paródiában szedte ízekre, egy ország nevetett gúnyosan rajta, „az a hülye akác”, idéztük a humoristát, mert nem akartunk szembenézni a ténnyel, hogy néha (?) egy keresztléc alakja határoz jövőbeni sorsunkról.

Hát most bőven van módunk megtenni. Rengeteg olyan meccs akad, ahol nüánszok döntenek. (Megígértem, hogy nem szólok többet az olaszokról, de egy mondatot még megér: ha Pepe az utolsó utáni percben valahogy bekotorja a labdát a szlovák hálóba, ők mennek tovább – akkor pedig bármi történhetett volna. A taljánok már kétszer megcsinálták, hogy a selejtezőből éppen hogy besurrantak a kieséses mezőnybe, aztán meg sem álltak a döntőig. Akkor Itália vígan ünnepelne, Lippi varázsló volna, a focisták istenek, a szlovák kapitány pedig a meccs után összeverekedett volna az újságírókkal. Most, ugye, mindez megfordítva van.) Aki focizott valaha, pontosan tudja, hogy menynyire meghatározó egy meccsen belül egy-egy pillanat. Hogy a legszélsőségesebb példát említsem: a KNDK két helyzetet kihagyott null-nullnál a portugálok ellen. Aztán kapott egy gólt, és esztelenül kitámadott. (Biztosan azt a parancsot kapták szegények, hogy ne merjenek vesztesként lejönni.) A vége gólzápor, de – bármilyen lehetetlennek látszik most – történhetett volna fordítva is.

Dél-Korea nyolc nagy helyzetet kihagyott, Uruguay belőtt kettő kicsit. Azzal jutott tovább. (És most ne kezdjék nekem, hogy a helyzeteket persze be kell lőni, mert persze hogy, csak hát itt megint a véletlen játszik; ezerszer lehet gyakorolni a dolgokat, de hogy éppolyan fantasztikusan sikerüljön – vegyük a japánok két frenetikus szabadrúgását például –, az bizony vakvéletlen, ha tetszik, ha nem.) Ne mondják nekem, hogy Ghána jobb volt az USA-nál. (Igaz, fordítva se volna igaz.) Az egyik két helyzetet lőtt be, a másik egyet. Ennyi.

(Hatvanhatban Rákosi Gyuszi a Szovjetunió elleni meccs utolsó percében az ötösről fölérúgta a labdát: kikaptunk ezzel kettő-egyre, és kiestünk, pedig a játéktudásunk alapján – emlékeznek a brazilok elleni meccsre? – világbajnokok is lehettünk volna. Akkoriban szilárdan tartotta magát az a nézet, hogy muszáj volt fölérúgnia, pártutasítás rögzítette a tényt, az oroszokat nem lehet megverni. A legenda szerint néhány éve egy közönségtalálkozón megkérdezték a kitűnő fedezetet, mi igaz a dologból. „Minden – válaszolta állítólag Rákosi. – Volt ugyanis egy megállapodásunk az oroszokkal, hogy én hatvanhatban fölérúgom a labdát, cserébe ők huszonnégy év múlva kimennek az országból.”)

Hát persze hogy az angol–német meccsről beszélünk.

A bíró, barátaim, része a pályának, a meccsnek, az egész disznóságnak. A bírói tévedés éppúgy a meccs szerves része, mint a korrekt ítélet. Hogy ezt a tényt miért viseljük rosszabbul, mint a többi vakvéletlent, csak bonyolult lelkivilágunk magyarázza. Egy bíró, hölgyeim és uraim, durván két-háromszáz döntést hoz egy mérkőzés alatt (az is döntés, ha nem dönt), és annak legalább a harmada téves. Lehetne persze videobírót alkalmazni (technikailag nincs semmi akadálya, kéne egy csip a labdába, és a számítógép megmondana mindent, bent volt, vagy kint, meg ilyenek), de az egy másik sport volna. Lehet, hogy eljön az is, de mi még ezt a régit szeretjük. Amiben, bizony, a béna játékvezető (partjelző) nem vette észre, hogy Lampard lövése fél méterrel a vonal mögött ért földet a felső kapufáról érkezve. Akik erre azt mondják, hogy ez a téves ítélet döntően befolyásolta a meccset, azoknak teljesen igazuk van. Az angolok nyilván szárnyakat kaptak volna tőle, a németek meg összekuszálódnak. Hogy miként lett volna aztán, már sose tudjuk meg. Csak azt, hogyan lett: a németek lemosták az angolokat.

Még annyit tehetnénk hozzá halkan, hogy a németek az egész vb alatt pompásan játszottak, az angolok pedig vacakul. Meg hogy volt már egyszer egy felső kapufa, amelyet meg a bíró bent látott az angoloknak: így lettek világbajnokok anno.

Lehet, hogy a foci – az élettel ellentétben – hosszú távon mégis igazságos?