Hetilap kereső

Mert ebben a tanmedencében bizony bajosok úsznak: különféle fokozatú autisták, ilyen-olyan lexiások, downosok. Fogyisok. Itt a medencében, a vízből, a mozgásból merítenek erőt hetente, hogy bírják csinálni, amit kell, a szárazon. Persze nem a vízből jön az az erő, hanem Noémiből.

Megtermett, fürdőnadrágos fiú lép oda hozzám, nyújtja kezét:
– Szia, hogy vagy?
– Jól, köszönöm.
– Van édzsbiód?
– Micsodám?
– Édzsbiód!
– Nincsen.
– Nekem van, hö-hö!

Végtelen elégedettséggel rám nevet, megszorítja a kezemet újra, megfordul, beleugrik a vízbe, és óriási fröcsköléssel úszni kezd, gondosan ügyelve arra, hogy tetőtől talpig beterítsen a vízzel engem is. Még visszavigyorog elégedetten, igen, ez szép munka volt.

Odabenn a medencében már dolgoznak a többiek is, vagy tizenöt gyerek úszik föl s alá, teljesíti a személyre szabott penzumot, amit harsány kiáltásokkal mért ki Noémi pár perccel elébb. Noémi is benn van a vízben, segítőivel, Dáviddal és Bogival. Irányítják, instruálják, segítik az úszó gyerekeket. Mert van, aki hirtelen lefagy, megáll a medence közepén, a derékig érő vízben, áll és csak mered maga elé, a harsány szóra sem reagál, oda kell úszni hozzá, jó szóval, simogatással, vízre kell bocsátani újra, aztán már megy magától tovább. Ez a gyerek se lóg ki nagyon a sorból, pedig már negyvenhárom éves. Hiába, a Down-kór fiatalít.

Mert ebben a tanmedencében bizony bajosok úsznak: különféle fokozatú autisták, ilyen-olyan lexiások, downosok. Fogyisok.

Itt a medencében, a vízből, a mozgásból merítenek erőt hetente, hogy bírják csinálni, amit kell, a szárazon. Persze nem a vízből jön az az erő, hanem Noémiből.

Gégényi Noémi határozott, vékony, izmos, hosszú szőke hajú, nagy, kék szemű, negyven körüli asszony. Gyógyúsztató. Gyógyúszómesternő.

Olyan úszótanár, aki a gyerekeket nem tanítja úszni. Pontosabban nem elsősorban úszni tanítja. Hanem élni. Nem úsztat, éltet.

Noémi az úszóedzői képesítés megszerzése után a Gyógypedagógiai Főiskolát végezte el, majd – Lakatos Katalin vezérletével – abszolvált két mozgásterápiás tanfolyamot is.

A többit már maga dolgozta ki magamagának.

A bajos gyerek mindig kilóg, más, furcsa; „normális” közegben szinte bizonyosan magára marad. Ettől aztán baja csak még nagyobb, még fájdalmasabb lesz.

Noémi mellett és az ő sportklubjában, a Para-fitt Sportegyesületben nem csupán mozognak a gyerekek, de társaságra, közegre, közösségre lelnek. A foglalkozás ugyanis nem ér véget háromnegyed óra teltével, a napi házi úszóversennyel, amely, mint látom, most is kezdetét veszi éppen.

Nem csupán versenyekre járnak, utaznak a gyerekek rendszeresen együtt, de táborozni, kirándulni, bulizni vagy bowlingozni is.

Legutóbb Görögországba rándult a csapat.

Noémi órákat ad ugyan, de órát sose néz.

Itt nem nyolcórás a munkaidő. Itt nincs túlmunka, nincs túlóra, nincsen szabadidő. Itt egész élet van.

Nem idejét szánja a gyerekekre, de az egész életét. Amikor táborba indulnak, akkor a nehezen kelők mindig nála alszanak, vele. Mert őneki fölkel és beindul reggel azonnal még a leglustább álomszuszék is, aki máskor csak hosszas kínszenvedés, bemelegítés, bejáratás után döccen előre.

De különben sem igen adódik olyan este, hogy ne tanyázna, aludna Noéminél néhány vendéggyerek.
Mert, persze, van saját is, kettő, már nagyok.

Miattuk is, de a többiek miatt is kell a körúti nagy bérlemény, amelyben foglalkozásokra is jut tér. Néha egy-egy lakóval meg kell küzdeni, de hát tudjuk: kivétel nélkül minden pesti házra jut egy bolond és egy gonosz lakó. Néha több is, de mindkettőből egy biztosan. Legfeljebb az lehető, hogy ugyanazon egy személy tölti be mindkét funkciót. Itt is van egy úr, aki feszt pöröl, mert a gyerekek zajosak, hát még a fogyis gyerekek, hát milyenek lennének, naná. De a nénik, a sokat látott öregek zöme kedves, megértő. Láttak ők már nagyobb felfordulást is.

Noémi segítői közül Bogi testnevelő tanárnő Dunavarsányban. Azt mondja, nagy felüdülés neki ezekkel a hálás, szeretettel teli kisgyerekekkel foglalatoskodni.

„Odakinn, a „normális” gyerekek között kegyetlenül nehéz manapság a pedagóguskodás. Szinte minden osztályban tombol néhány farkaskölyök, aki a domesztikációból fölmentést kapott.

Dávid, aki nemcsak a foglalkozások ideje alatt társa Noéminak, szintén gyógypedagógus. Amúgy interkulturális pszichológiával is foglalatoskodik, szabadidejében pedig karbonbicikliket fabrikál.

A gyerekek láthatóan rajonganak érte. Érte is.

Lassan véget ér a foglalkozás, a gyerekek kikászálódnak a vízből. Legtöbbjük szülői segedelem nélkül törülközik, öltözik, szárít hajat, de majd mindegyikre jut kísérő azért.

Kaposvár városának neve hangzik el minduntalan, ott lesz a következő verseny. Van hova készülni, van miért edzeni, van előre.

Egy kislány odajön hozzám, kérdez valamit, nem értem. Lefordítják: arra kíváncsi, kinek vagyok az apukája. Mondom senkinek, barát vagyok. Egy másik is odajön, őt már értem, ő is ugyanezt kérdi. Végül a nagy darab fiú is elköszön. Kezemet fogva széles mosollyal kérdez ő is:
– Van magnumod?
– Micsodám?
– Magnumod!
– Nekem nincs.
– Nekem van! Huszonhét! Hö-hö.

Megszorítom a kezét megint, és nem tudom, mi az a magnum, de őszintén örülök, hogy ennyi van neki belőle.