Hetilap kereső

168 Óra Online írása

Sorozatunkban ötvenes éveikben járó nők vallanak életükről. Az egyéni drámák az egész magyar közelmúlt mikrokozmoszai is egyúttal. Amennyiben írásaikkal Önök is megtisztelik szerkesztőségünket, úgy azokat juttassák el a nok.otvenes@gmail.com email-címre.

Kedves Kortársaim! A legtöbbeteknél pár évvel idősebb vagyok, ha megérem, jövőre 60 leszek. Én is a ránk nézve tipikus életet éltem: „jó kislányból" jól tanuló, egyetemet végzett ember, majd jól teljesítő munkaerő lettem. Szültem egy fiút és egy lányt, a férjemmel elváltunk egymástól.

Teltek az évek, a fizetésem nem volt soha rossznak mondható, az előrehozott öregségi nyugdíjam azonos a legutóbbi nettómmal. Boldog nyugdíjas lehetnék, ha a gyermekeimért nem aggódnék szinte állandóan.

Miért? Talán azért is váltam el, mert a férjemnek egy Istene és igazsága volt – a pénz. Az én értékrendemben a szeretet, az őszinteség, a segítőkészség, a jóság ezerszer előbbre álltak/állnak. Ezt plántáltam a gyermekeim lelkébe is: tanult, értelmes, értékes felnőttekké váltak. Jó lelkűek, segítőkészek – és szenvednek.

Hol van munka, hol nincs, akkor pedig jön a deprimáltság. Ha van munkahely, olyan más értékrendszert állít mintának és példának, hogy nő – a követelményektől függetlenül – a stressz. Nem találják a helyüket, a kapaszkodókat.

Nem az én kisvárosomban élnek: az egyikük a fővárosban, a másikuk a Dunántúl egyik legszebb városában. Van szerető házastársuk, mégsem mernek gyermeket vállalni.

Nincs jövőkép, csak félelem a jövőtől. A fizetésük a törlesztő részleteket fedezi – manapság már ez is nagy szó –, amíg van fizetésük. Nem látom a szemükben a legszebb életkor adta magabiztosságot és optimizmust, csak az aggódást.

Már nem is merem feltenni a „mikor leszek nagymama?" kérdést, hiszen tudom, legfőbb vágyaik egyike, de nem merik, nem merhetik megélni.

A fiam hajnalban indul otthonról dolgozni, késő este ér haza. Hogyan tudna részt venni a gyermeknevelésben, a családi terhek megosztásában? Családként működnének talán. De meddig?

A menyem visszakapná-e a munkáját, lenne-e bölcsőde, óvoda, ahol nyugodtan hagyhatnák a kicsit? A lányom talán mégis megpróbálja, csak egyre tolódik a gyermekvállalási határidő.

Nem csak az ötveneseket, hanem a fiatalokat is – ahogy az egyik kortárs írja – kiköpi az ország. És ez a baj, a rettenetesen nagy gond. Ezek a fiatal felnőttek nagyon sokan gyerekként megélték a „csonka család" effektust. Sérült a lelkük, annak ellenére, hogy kulturáltan is lehet válni, de egy gyereknek ez olyan trauma, amit nem felejt, bizalmatlanabbá teszi.

Ehhez pluszként járul hozzá a társadalmi káosz, az értékrendek teljes válsága. Hibás vagyok, hogy nem önző, nemtörődöm, gátlástalan percemberkéket neveltem belőlük? De hiszen csak azt tudja adni mindenki, ami a lényege.

Nekik még a kiegyensúlyozott diákévek sem adattak meg: már nem volt szakkör, korrepetálás, ifjúsági mozgalom... Mit adhatnak tovább? Tisztesség, becsület, emberhez méltó élet, hova lettek e fogalmak, tartalmak?

Ötvenesek csapdája

(A sorozatba szánt írásikat a nok.otvenes@gmail.com emai-címre várjuk – a szerk.)

A sorozat további írásai:

1. Mindig csak a fagyit nyaltad

2. Nyűgös anyósomtól váltam el

3. Makacs élni akarás

4. A füvet nyírták, nem szívták

5. Akkor nem én lennék az apum lánya

6. Jó lenne újraírni életünk történelmét

7. Hamarabb fáradunk már, de soha nem adjuk fel

8. Megy az ember, keresi a munkát

9. A szépségipar tehet nekem egy szívességet

10. Oly korban éltem e földön...

11. Kiköp saját hazánk

12. Ágyamra ül fásultan a magány

13. Nézd meg jobban, hogy élnek anyádék!

14. Elárult a csirkeszárny