Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Hát belekezdtünk.

Ami engem illet, majdnem lemaradtam a kezdőrúgásról, pedig az komoly tragédia lett volna. Úgy vagyok ezzel, mint Woody Allen a filmekkel – az Annie Hall emlékezetes jelenete szerint –: ha nem látom a főcímeket, már elment a kedvem az egésztől.

Úgyhogy nem szoktam semmit a véletlenre bízni, hónapok óta gondosan megterveztem mindent, az egész világbajnokság logisztikája részletesen kidolgozva – tudják, ha én valamit komolyan veszek, az komolyan van véve, és a futball nálam sem élet-halál kérdése: több annál –, erre egy hirtelen felindulásból elkövetett heveny péntek délutáni értekezlet csaknem nyakát szegi a legnemesebb terveknek. Fél négykor keveredek ki a szobámból, lóhalálában hívom a taxivállalatot, a diszpécser azonban végtelenül sajnálja a dolgot, de nem tud belátható időn belül kocsit szerezni. (Az idejét se tudom, mikor hallottam utoljára ezt a mondatot.) Már-már elszántam magam a legvégsőkre (például, hogy a munkahelyemen nézem a vébé nyitómérkőzését, magányosan), amikor a diszpécser visszaszól, mégiscsak szerzett egy kocsit. A sofőr tíz perc alatt átrepít a városon, közben folyton az óráját nézi (és nem az utat), látszik rajta, hogy sürgős dolga van, s a kérdésre, hogy hová lettek a bérautók a városból ezekben a nehéz időkben, a legtermészetesebb hangon azt válaszolja, hogy hazamentek meccset nézni. Ez a mondat végre jókedvre derít, lám, nemcsak nekem fontos ez az őrület, gondolom.



Régóta szeretem azt hinni, hogy értek a focihoz. (Régebben azt is szerettem hinni, hogy tudok focizni. Ma már ezt nem hiszem, nem hihetem, viszont egyre gátlástalanabbul hírelem, hogy valamikor tudtam.) Van tehát mindenféle koncepcióm a dolgokat illetően, vannak titkos és nyilvános favoritjaim, és ha bárki kérdezi, hosszan és unalmasan tudok érvelni felfogásom mellett. A szerbeket például a legjobb négy közé várom (nincs jobb védelem égen-földön az övéknél), az afrikai csapatok komoly előretörésével számolok, viszont a németekről azt tartom, hogy Ballack nélkül a csoportból se jutnak tovább. Ehhez képest a szerbek olyan gyengén játszanak Ghána ellen, hogy nézni is rossz (mondjuk, Ghána se veri le a lécet), Algéria kínos, Dél-Afrika színtelen, a németek viszont olyan játékot mutatnak be, hogy a legkényesebb ízlésűek is megnyalhatják mind a tíz ujjukat. Ha azt mondom, hogy bohócot csinálnak a sokat tapasztalt ausztrálokból, igazán visszafogott vagyok. Thomas Müller és Özil úgy passzolgat, mintha csak a grundon lenne, és Podolski és Klose is sokkal jobb, mint az egész szezonban volt. Persze lehet erre azt mondani: a győzelem legfőbb záloga, hogy helyesen válasszuk meg ellenfelünket – nem véletlen, hogy a németek minket pofozgattak a felkészülés örvén –, de erre én azt mondom, hogy ez a játék a brazilok ellen is elég lenne. Úgyhogy most egészen új koncepciót építek. Legfeljebb a jövő héten visszavonom az egészet.

Sokan úgy gondolják, a világbajnokság csak a harmadik héten kezdődik: ez, ami előtte van, csak a hirdetők miatt történik. Igaz, ami igaz, nincs harminckét jó futballcsapat a világon – sőt, tizenhat se –, a csoportkörben gyakran szerény teljesítményekkel kell megelégednünk, de én amondó vagyok, jól van ez így: minden meccsnek van egy-két olyan momentuma, amelyért már érdemes volt megnézni, arról nem is beszélve, hogy a világról alkotott felfogásunkat is jótékonyan szélesíti, ha olyan nemzetek fiait láthatjuk (még ha korlátozott számban is), amelyeknek azelőtt a létezéséről sem tudtunk. Úgyhogy a magam részéről toleráns vagyok a végtelenségig, minden jól dobott taccsnak felhőtlenül tudok örülni, és nem keresek csomót a kákán, de azért a szlovén–algír meccs után mégiscsak azt gondolom a legnagyobb szelídség hangján (direkt volt), hogy ezt már kikérem magamnak. Nincs nekem annyi hátra – bármennyi legyen is az –, hogy ilyesmire vesztegessem.



Először azt hittem, hogy beszorult egy légy a tévékészülékembe. Aztán, hogy valami különös fülbetegség támadott meg. Csak nagy nehezen értettem meg, hogy a dél-afrikaiak ősi (?) zeneszerszáma, a vuvuzela csinálja ezt a hangot a lelátókon. Ne is a hang kifejezést használjuk, hanem maradjunk csak a zajnál. (Azt is jelenti a név, zajkeltőt, ha jól értem.) A magam részéről e tekintetben is elnéző vagyok, éntőlem akármit fújhatnak, szívhatnak, nyekergethetnek a lelátókon, még mindig inkább a dobokat verjék, mint az ellenfél szurkolóit, de azért találnék érveket azok mellett is, akik betiltanák a lelátókon ezt a nagyon speciális fúvós hangszert. (Amely, mint kiderült, eredetileg fémből készült, csak a világbajnokság közeledtével kezdték nagymértékben gyártani – ismeretlen távol-keleti műhelyekben – műanyagból. Na, megint adtunk a multikultúrának: képzeljék el, milyen lesz, ha a magyarországi világbajnokság lelátóin kínai műanyag karikás ostorokat pattogtatunk majd. Ennyit a vuvuzeláról.)

A világbajnoksággal megjött a kánikula is, az ember egyébként is menekülne a lakás izzó falai közül, és a meccsnézés másfelől ab ovo közösségi műfaj. A városban egyre több helyen hirdetnek közös kivetítős élményeket. Péntek este a Szabadság teret választom, túl nagy a tömeg, már csak egy oldalpadon találok helyet, egy faág vastagon belóg az élménybe. Az első félidő még hagyján, a francia csapat bal oldali támadásait Ribery vezérli a vetítővászon alján, de a második félidőről csak sejtéseim maradnak – többen úgy vélik, én jártam jól. (Viszont az uru köménymag mellett ülök, világoskékbe öltözött, arcfestett, jókedvű fiatalok gyűrűjében: ez már önmagában megérte a dolgot.) Szombaton kimegyek az újpesti főtér avatására, van ott minden, mi szem-szájnak ingere, díszburkolat és lacikonyha, tűzijáték és Fenyő-koncert, és kivetítő is van ígérve, ám az néhány plazmatévét jelent egy sörsátor oldalfalán. Ennél az angolok többet érdemelnek, gondolom, és az utolsó pillanatban átvágtatok a Nyugatvég tetejére – néhány lelkes amerikáneren kívül alig van néző, pedig a körülmények messze itt a legjobbak. Hiába, egy városnak is megvan a maga bonyolult lelkivilága.

A világbajnokság hivatalos labdáját Jabulaninak hívják, mintha örmény filmrendező volna. A kapusok szidják, mint a bokrot, hogy kiszámíthatatlanul pattan, szeszélyes és gonosz. Először túlzásnak tartom a dolgot, de aztán végigkísérem az angol meg az algír kapus drámáját (Blasz 2-ben lezavarják a kapusokat ekkora lepkéért), és megesik rajtuk a szívem. Amióta eszemet tudom, kapushibák miatt kaptunk ki a világbajnokságokon (a teljesség igénye nélkül: hatvankettőben Grosics betlizett a csehek ellen, hatvanhatban Szentmihályi a portugálok, Gelei a szovjetek ellen lepkézett, hetvennyolcban Gujdárról pattant ki rosszul a labda az argentinok ellen, nyolcvanhatban meg szegény Disztl Péternek ment el a kedve az egész sportágtól), úgyhogy nekem igazán van érzékem az efféle drámákhoz. Az objektív hírek szerelmeseként (egy Robert Redford, aki vagyok) mindenesetre szert teszek egy kicsinyített Jabulanira, és két meccs között egyérintőzni kezdek vele az előszobában. Kicsi a hely, nem jön ki a fals belőle, viszont egy virágvázát, für alle Fälle, sikerült levernem.

Kezdetnek nem rossz.