Hetilap kereső

Jolsvai András írása

Hát ennyi kell a boldogsághoz.

Hogy jöjjön egy kis ország kis csapata, egy csapat, melynek se igazi pályája nincs (legalábbis olyan, melyet az UEFA urai is elismernek), se edzője (legalábbis olyan, akinek Európába érvényes licence volna), se sztárja (legalábbis olyan, akit határokon túl is ismernének), és a költségvetése is végtelenül szerény (legalábbis az európai élcsapatokhoz képest – de még itthon se áll első helyen a rangsorban), egyszóval jön ez a csapat, és hősies küzdelemben, három ellenfelét legyőzve beverekszi magát az európai elitklubok közé. Olyasmit cselekszik tehát, amit másfél évtizede senkinek nem sikerült megcselekednie, olyasmit, amiben már nem is igen reménykedtünk, olyasmit, ami most végre boldoggá és büszkévé tehet bennünket, magyarokat. Ezt a mámoros estét a vidáman éneklő debreceni lokomotívval, a harmincezres hullámzó közönséggel, a vastapssal és a himnusszal egyikünk se fogja elfelejteni. „Ich bin ein Debrecziner” – mondottam magamnak a meccs után, kipirultan, és ilyesmit gondolt (ha nem is ilyen cizelláltan) a harmincezres közönség a stadionban, és ilyesmit gondoltak sok százezren a televíziók előtt. Ez a város, ez a csapat a legszebb álmainkat váltotta valóra.

Persze szerencsénk is volt, de hadd legyen végre egyszer nekünk is. Nem lettünk jobb focisták (figyelik ezt a laza többes számot, már nem egyszerűen úgy teszek, mintha magam is debreceni volnék, hanem mintha de facto saját lábúlag rúgtam volna a gólokat – micsoda gólok voltak, édes istenem, a bolgár kapus szinte elsírta magát láttukra –, de hát éppen ez a csodás ebben a labdarúgás nevű varázslatban, hogy az ember úgy, de úgy bele tudja szurkolni magát az eseményekbe, hogy a végén személyes sikerének érzi a dolgot), de elhittük végre, hogy nem vagyunk rosszabbak se. Hogy ez mire lesz elég az óriások országában, erre nézve most ne is találgassunk.

Egyszerűen csak örüljünk. Hogy egy estén át megint jó volt magyarnak lenni. És reménykedjünk, hogy lesz egy-két ilyen esténk a jövőben is.