Hetilap kereső

Sztancsik Richárd írása

Túl vagyunk a hollandok elleni két, sorsdöntőnek beharangozott meccseken. A közvélemény pár óra alatt az egyik végletből a másikba esett. Így lett a szépen fejlődő, pontszerzésre is képes válogatottunkból egy lelketlen, ügyetlen, tökkelütött tizenegy. Majd egy bátor, szerethető csapat. A lényeg a nulla szerzett pont. Őszig találgathatjuk, hogy melyik a válogatott igazi arca.

Megszoktuk a közhelyek parádéját válogatott meccsek után. Ha győzünk, akkor mindenki látja a fejlődést, dicséri a „szerethető csapatot” és képesnek érzi fiainkat a régóta várt „nagy bravúrra”. Ha a csoda mégsem teljesül, akkor azonnal teljes apátiába zuhan a közvélemény, és a magyar pályák beszántását követeli, mert „ami itt van, az minden, csak nem foci!” Pedig ugyanaz a csapat játszik, csak az ellenfelek mások.

Közhelyek karneválja

A sportsajtó – papíron, képernyőn egyaránt – pedig mindent elkövetett azért, hogy a válogatott mellé visszatérő, de a nemzeti csapattal kapcsolatban általában a földön járó szurkolók higgyenek abban, hogy olyan jók vagyunk, mint a sérülésektől megtizedelt hollandok. Olvashattuk a lelkes beharangozókat, majd hallgathattuk „az én megmondtam” típusú kényszeredett, kelletlen elemzéseket. Előzetesen Koeman ledorongolását, majd Egervári munkásságának kritizálását. Majd a reményt keltő vereség után az ősz kapitány hátba veregetését.

Csak egyetlen dolgot nem mondott senki. Természetesen a lényeget: a papírformának megfelelően nem szereztünk pontot, de változatlanul élnek reményeink a csoport második-harmadik helyének megszerzésére. Ugyanúgy az európai középmezőnyben vagyunk, mint Gellei Imre kapitánysága óta folyamatosan. Többnyire verjük a kis csapatokat, váltakozó kimenetelű harcot folytatunk a Dánia-Bosznia-Lettország-Ausztria-Finnország szintű válogatottak ellen, és néhány döntetlent leszámítva mindig kikapunk Európa krémjétől. Hol távolabb, hol közelebb voltunk a bravúrhoz. Ugyanez a sorminta folytatódott Egervári Sándor kapitánykodása alatt.

Az ő „mestervizsgája” az őszi mérkőzéssorozat lesz Finnország, Moldova, és főleg Svédország ellen. Furcsa, de a Hollandia elleni történelmi K.O ellenére is az elmúlt két évtized legsikeresebb kapitánya lehet. De mégsem mehetünk el szó nélkül pár dolog mellett…

A kapitány bűnei

Egervári Sándor legnagyobb hibája, hogy ugyanúgy magával ragadta a hév, mint egy egyszeri szurkolót, esetleg bíróból lett önjelölt szakértőt. A hazai mérkőzés előtt röpködtek a hasonló frappáns megjegyzések, mint „támadófoci”, „nem lesütött szemmel, hanem felemelt fejjel”, „magyaros stílus”, „végre nemet mondunk a bunkerfocira”, „a hazai bajnokságban játszó tehetséges fiatalok”. Ebben a véleményben osztozott a meccs előtti felvezető műsorban Puhl Sándor, Détári Lajos, id. Mészöly Kálmán, vagy akár Nyilasi Tibor. Kutasi Róbert pedig egészen meghökkentő 13+1 pontban foglalta össze az új válogatott erényeit a Koeman által trenírozottal szemben.

Lássuk az első pontot: „Ezt a válogatottat nem fogják a hollandok megalázni, megszégyeníteni, ennek a csapatnak van tartása!” Így utólag nehéz röhögés nélkül végigmenni a maradék 12+1 ponton.

A szövetségi kapitány engedett a nyomásnak, miszerint mindenáron támadni kell, és előnyben kell részesíteni a hazai pályán focizó fiatalokat a légiósokkal szemben. Ezzel a lendülettel kihagyta a keretből a külföldön játszó fiatalokat, Stiebert és Vasst, valamint talányos logikával a roppant fontos védekező középpályás posztra is az NB1-ből válogatott be játékosokat. Vadócz Krisztián hiába szerzett gólt a spanyol élvonalban másfél hete, mégis az egy éve bukdácsoló Debrecenben focizgató Varga József kezdett a posztján. Egyébként a Serie-A-ban edződő Vass, a rutinos Leandro, vagy a Premier League-be készülő Buzsáky is párba állítható lett volna az Osasuna légiósával, de nekünk a Debrecen-Videoton vonulat kellett…

Mondhatnánk, hogy a védelem tengelyébe nem volt Liptáknál jobb választás Juhász mellé. Legyen! De Laczkónál kizárólag jobb balhátvédek teremnek szerte a nagyvilágban, mégis mindkét meccsen ő kapott bizalmat. Vanczákkal kísérletezni a jobbhátvéd poszton pont a hollandok ellen szintén nem túl okos dolog. Az eredmény: két meccsen kilenc kapott gól, ami katasztrofális teljesítmény.

Amikor az ember azt hinné, hogy Egervári tanult hibáiból, akkor önkritika helyett behívja a kiesőjelölt Honvédból Debrecenit, és a többnyire durvaságairól közismert Komlósit – mintha nem lenne már így is éppen elég lokista a válogatottban. A Budapesten terített betlit bemutató Vanczákot Amszterdamban középre állította, hogy egy újabb fehérvári üdvöske, Lázár üthesse bottal Affelay nyomát a jobb szélen.

Koeman pontosan tudta, hogy milyen színvonalú a magyar bajnokság, ennek megfelelően állította össze csapatát. Hiába támadták a honi szakemberek, igaza volt! Most is szemmel látható volt, hogy a Zaragozában profiskodó Pintérnek hiába van mérkőzéshiánya, mégis magasabb szinten tudja ellátni feladatát, mint Elek, vagy Varga. És nem győzöm ismételni magam: vannak játékban lévő, tehetséges labdarúgóink is, csak be kéne őket válogatni.

Az érem fényes oldala

Ne legyünk igazságtalanok, mert a második mérkőzésen szép számmal találhattunk pozitívumokat! Dzsudzsák pár húzásával igazolta, hogy miért jelentkezett be érte a Juventus. Rúgott egy szabályos gólt is, amit valamilyen oknál fogva nem adtak meg.

Rudolf is próbálkozott becsülettel, és némi szerencsével össze is jött neki a gólszerzés. Nem mondanám, hogy fantasztikusan játszott, de elégedett voltam vele. Az igazán jó teljesítményhez talán hiányzott egy Szalai-szintű ékpár mellőle. Sajnos egyelőre csak Priskin és Tököli van, egyéb komolyan vehető csatárunk nincs. Nem bántásként, de a tétmeccseken felmutatott „lőlapjuk” nem jogosítja fel őket arra, hogy ezen megsértődjenek. Főleg Priskin esetében, aki eldönthette volna a tulipánföldi meccset 1:2-nél. A csatársorunk tehát továbbra is foghíjas.

Gera pedig élete meccsét játszotta a második félidőben. Ezúton is gratulálunk neki, hogy meglőtte a magyar válogatottban a huszadik, illetve a huszonegyedik gólját! Az első játékrészben még többször körülményeskedett, de a fordulás után újra az a Gera Zoli osztogatott és lőtt, aki a Fulhamet az EL-döntőjéig repítette. Végre a válogatott mezében is meg tudta mutatni tudása legjavát. A Gera-Dzsudzsák-Vadócz-Pintér (Koman) négyes jól működött a visszavágón, továbbra is a középpályánk tűnik a legstabilabb alakzatnak.

Kaptunk egy sima négyest Budapesten, ami után azok is nekitámadtak Egervári Sándornak, akik másfél éve pajzsra emelték. Nem tudom, Mezey György pl. milyen jogon húzza rá a vizes lepedőt a szövetségi kapitányra a budapesti négyes után – előbb magyarázza meg a szovjetek elleni null-hatot! A kritikák zöme egyébként nem is a taktikának szólt, vagy a tudásbéli különbségnek, hanem a küzdést és a lelkesedést hiányolták. Ez szerintem blődség. Aki szerint a magyar válogatott nem tett meg mindent a pályán, az vagy soha nem sportolt komolyabban, vagy csak túlértékeli magát.

Ugyanakkor kár lenne túlértékelni azt is, hogy Hollandiában időnkén kifejezetten jól játszottunk, és vezettünk is a narancsmezesek ellen. Kuyték kaptak egy ajándék gólt rögtön a mérkőzés elején, kihagytak három 100%-os ziccert, és ezzel le is tudták a mérkőzést. Akkora nyomást nem fejtettünk ki rájuk, hogy hamar észbe kapjanak. A második félidő eleji kis magyar csibészség ellenben úgy megfogta őket, hogy benne volt a levegőben a magyar győzelem is. Van olyan, hogy egy erősebb csapat már nem tud felpörögni, ha átalszik egy félidőt. Sajnos némi szerencsével, a magyar hátvédsor és Fülöp kapus asszisztálásával visszahozták a meccset, de az öt kapott gól ellenére sincs okunk a szégyenkezésre.

Null-négy, öt-három. Hatalmas különbség! Hatalmas különbség? Ugyanúgy nulla pont jár érte. De legalább a magyar közönség szkeptikusabb része is láthatja, hogy tud focizni ez a csapat – ha hagyják.

A rivális svédek csak kettő-egyre tudták legyőzni hazai pályán Moldovát. Ez egyrészt azt jelenti, hogy Ibrahimovicsék is legyőzhetők, másrészt azt, hogy a kisinyovi kiruccanásért nem adnak majd automatikusan három pontot.

Ezt a mögöttünk lévő két meccset szurkolóként akár el is feledhetnénk, de Egervári Sándor azért ne lépjen tovább olyan könnyen: a kilenc kapott gól rengeteg, még Hollandia ellen is. Ősszel a gólkülönbség már lényegtelen lesz. Csak a szerzett pontok számítanak!