Hetilap kereső

Csikós Zsolt írása

Néhányan nyilván meghökkentek a címben feltett kérdésen, hiszen a többség valószínűleg nem is gondolja, hogy a mai kocsik kevésbé tetszetősek a régieknél. De a szubjektív felütés védhető álláspontot takar.

Kezdjük egy szélsőséges példával: tetszik-e önöknek egy háború előtti Mercedes luxusautó? Megsúgom, a túlnyomó többség elájul, ha lát egyet élőben. Mit gondolnak, lehetne ma nagy szériában forgalomba hozni egy Mercedes-Benz 540 K-jellegű kocsit? Persze hogy nem. De a mai ember számára az igazi szépséget nem is a hetven-nyolcvan évvel ezelőtti járművek, hanem az ötvenes–hatvanas évek sportkocsijai, luxusautói képviselik.

Ferrari 250 GTO és 250 SWB, Lamborghini 3500 GT, Maserati Ghibli, Jaguar XK 120, E-Type, Jensen Interceptor, Mercedes-Benz 300 SL, BMW 507, Nissan 240 Z, Volvo P1800, Ford Mustang, Pontiac GTO – a mai többség szerint ezek voltak a legszebb autók.

A fenti listában csak a sportkocsikat említettem, a luxusautókat nem. És ha hozzávesszük, hogy azok a kisautóformák, amelyeket ma koppint az autóipar, szintén az ötvenes–hatvanas években alakultak ki (Mini, Fiat 500), illetve váltak igazán népszerűvé (Volkswagen Bogár), azt mondhatjuk: fél évszázaddal ezelőtt sorozatban születtek a csodák.

A hetvenes–nyolcvanas éveket formatervezésben a sematizálódás jellemezte. Előbbi az élek, sarkok elterjedéséről, a funkcionalitásról szólt – gondoljunk csak a sportkocsinak kikiáltott Volkswagen Golf GTI-re, az Opel Rekordra, a Fiat Ritmóra.

A következő évtized az áramvonalasságra koncentrált, s ez a trend óvatosabb vélemények szerint letisztult formákat, mások szerint unalmas szappantartókat szült – álljon itt példának az Audi (szivar) 100, Ford Sierra, Mazda 121 (a tojás formájú).

Felüdülés csak a kilencvenes években jött, amikor a formatervezők rájöttek, hogy nem kizárólag a cseppforma szereti a szélcsatornát, lehet redőket, domborulatokat, töréseket is tenni a lemezekre. Elsősorban az olaszok bátorodtak neki – az Alfa 156-ra, a GTV-re, a 166-osra, a Fiat Coupéra gondolok. De a nyolcvanas évek végi, ezredforduló-közeli időszakban keletkezett Ford Ka és Focus, Volvo S40/V40, Mercedes A-osztály, Mazda MX-5 is karakteres.

Még jobbak az ezredforduló utáni autók. Nézzék csak az Alfa Brerát! A Chrysler 300C-t! A Volvo C30-at! A Mercedes GLK-t és az Audi S5-öt, a Nissan 350Z-t, az Opel Insigniát, a VW Sciroccót, az új Ford Fiestát vagy akár a Kia Cee’det! Marokszám hagytam ki érdekes autókat, de tény: a dizájnerek kezdenek magukra találni.

Csakhogy akármilyen ügyesek a mai tervezők, elég autóik mellé odaállítani egy hatvanas évekbeli Alfa Romeo Giulia Coupét, Toyota 2000 GT-t, Austin-Healey 100/6-ot, és vesztett ügyük van. Ha ennyire hatnak a régi formák, miért ne lehetne feléleszteni őket? Biztonság, áramvonalasság, komfortigény – e három vonal mentén keresgéljük az okokat.

Amikor az európai töréstesztekben bevezették a gyalogosvédelem elbírálását, megkongatták a vészharangot a lapos orrú sportkocsik fölött. Gyalogost kíméletesen elütni ugyanis csak magas, könnyen gyűrődő autóorral lehet. A jó eredményekre vágyó autók eleje tehát bumfordi, olyan, mint a Chevy Cruze-é vagy a Toyota Avensisé.

A fránya áramvonal-kísérletek is sok mindenre rámutattak. Szélcsatornában például kiderült, hogy az 1961-ben a sportkocsik gyöngyének tartott Jaguar E-Type alaktényezője szinte megegyezik a Volkswagen mikrobuszéval. Az is bizonyítást nyert, hogy a hosszú csomagtartó a lelépő szívóörvények miatt visszahúzza az autót. Felejtse el a világ az állólámpás Mercedes, a Lincoln Continental, a Fiat 130 elegáns, frakkuszályszerű farát, ezek után minden autó rövid, tömpe feneket kapott. És az ék alak is kötelezővé vált. Erős sematizálódás vette kezdetét.

A meredek szélvédő is útját állta a fejlődésnek. Meg a kilógó, krómozott kilincs, amely ráadásul veszélyesnek is találtatott. És a kellemes beltéri klímát adó, meredek oldalablakoknak is menniük kellett, mert oldalszélérzékennyé tették az autókat. Díszlécek? Karakteres lökhárítók? Három deci pluszfogyasztás száz kilométerenként. Autóink visszafordíthatatlanul átalakultak.

Ma talán a legszörnyűbbek az olcsó autók, amelyeknél a praktikum megöli a formát. Mivel kicsi bennük a motor, viszont óriási a csomagtartó, és tágas az utastér, az arányaik fájdalmasan rosszak (Honda City, Renault Thalia, Nissan Tiida, Chevrolet Aveo). Szélvédővel szinte egybeolvadó, rövid orr-rész, púpos tető, magas, hátizsákszerű far, keskeny karoszszéria – gnóm mind.

És még egy apró autó sem tud a sebesen áramló levegővel szembeszállni. A Mininek és a hozzá nagyon hasonlító Suzuki Swiftnek egyaránt régimódiasan meredek az oldalüvegsora, szélvédőjük a függőlegeshez közeli szögben áll. Fürgék és ügyesek ugyan, de csak 120 km/órás sebességig. Utána beindul a szélzaj, megugrik a fogyasztás, csökken a rugalmasság. Akár a veterán autóknál.

Páran azért megpróbálnak még dacolni az aerodinamikai és biztonsági elvárásokkal. Emeljünk kalapot előttük, az autógyártás utolsó, harmonikus, kecses autói előtt. BMW Z4 Coupé, Alfa Romeo 8C, Mazda MX-5, Ferrari California – rájuk gondolok. Még pár év, és ők sem lesznek.